A három fős csapatot Meister T. basszer, énekes és billentyűs, V. Knüppelknecht dobos és Urgeist gitáros alkotja, akik nemcsak művésznevükben ragaszkodtak a német nyelv megtartásához, hanem a dalszövegeket illetően sem. Aki nem szereti a nyelvet, annak okozhat nehézséget az ismerkedés, de hozzá kell tennem, hogy én sem tartom a legszebbnek a németet, mégsem éreztem egy pillanatra sem zavarónak, hátránynak az album hallgatása közben. Ennek nagyon egyszerű oka van: az Alkahest zseniális zenét rejt magában, a hangulat pedig megkérdőjelezhetetlen.
A trió hihetetlen változatos formában játssza ugyanis a black metalt, ami a beazonosítható hatások ellenére sem veszít egy leheletnyit sem a klasszikusokok hatásából. Hogy ez mit jelent pontosan, mindjárt kifejtem érthetőbben, amihez viszont muszáj felkoncolnom a dalokat is.
Itt van például a nyitó Basilisk – Im Angesicht Des Schattenwichts című tétel, ami egy hagyományosnak tekinthető, egyszerű fekete fém harmóniával és középtempóval indít, megmutatva, hogy a hangzás baromi jó lesz az anyagon. Ha jól megfigyelitek ugyanakkor már itt elkezdődnek a huncutságok, amik azonnal kiemelik az átlagból. Néhány hang ugyanis nincs ott, ahol várnánk, ezzel az egész anyag kap egyfajta morbid, disszonáns hangulatot, miközben tényleg csak apróságokról van szó, nem pedig arcba mászó művészkedésről. A rövid ráhangolódás után punkos lüktetés veszi kezdetét és a megszokottnak tekinthető károgás, ami ismét csak pillanatokig marad szokványos. A lemezen mindenki énekel ugyanis: Meister T. károg a legtöbbször, míg társai hol rituális kántálással, hol pokoli hörgéssel egészítik ki a végeredményt. A Basilisk pillanatok alatt emeli magasba a mágia és okkultizmus zászlaját, amit képes veszettebb sebességgel a csúcsra járatni. Megbújik mögöttük az Emperor és a Burzum hatása, miközben képesek frissességet felmutatni.
A valamivel hosszabb Miasma – Vor Flirrenden Götzen In Stickigen Grotten (csak ezek a címek ne lennének) éles gitárhanggal, rendkívül jól hallható és feszes basszussal érkezik utána. A kezdetben monoton dal szép lassan széthullik és már-már progresszív hatást keltő őrületbe fordul át, ahol ismét az apró részletekben bújnak meg az igazi értékek. Megenged magának egy zseniális lassulást is, amibe valósággal belerobban az őserőtől duzzadó metal. Az In Der Hölle Trieft Der Gran konkrétan death/doom metalként indul, aminek az eddig háttérben dolgozó szintetizátor megerősödése ad egy beteges hangulatot. A mély hörgés mellett a narráció úgy hangzik benne, mint ha az Ördögűző című filmből vágták volna ki a megszállott csaj eltorzult hangját, így aztán garantált a horror és a hidegrázás. A misztikum kiteljesedése után a Demiurg – Denaturierung Holobiont a klasszikus heavy metal menetelést hivatott visszacsempészni a black metalba, a gyomorforgató sikolyok pedig monumentálissá emelik a keletkezett káoszt. Ez az album leghosszabb és talán legsötétebb tétele, ha egyáltalán ilyen szempont szerint lehet sorrendet állítani, mivel a címadó sem vall szégyent e tekintetben, hiába a rövidebb játékidő. A kiadványt a sejtelmes szinti szőnyegben tetszelgő Sefiroth – Schalenleib Des Welten-Alls zárja lassú tempóval és bizarr, színpadias hangulattal, valamint sok olyan hanggal, amit nem szeretnénk magunk mögött hallani egy magányos esti séta közben.
Az összesen 37 perces anyag igazán egyszerűnek, könnyen hallgathatónak tűnik, ami igaz is rá, viszont minden bizonnyal megosztó lesz a műfaj kedvelői között is. A teljesen átlagos megoldások alatt ugyanis rengeteg apró mozzanat gondoskodik arról, hogy a végeredmény másnak, torznak és egyedinek hasson, amit vagy hajlandó valaki kihalászni a fülével, vagy átsiklik felette. Nekem sokadik hallgatásra is akadnak fenn a hallójáratomon olyan hangok, amelyeket korábban nem vettem észre és már a tény, hogy ezekre vadászhatok, bőséggel megszerettette velem ezt az albumot.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
