The Last Knell

Præterhuman (The Spectrum of Aphelion) (2019)


    Nem olyan rég egy hozzászólásban hiányoltam az igazi mélységgel, zsigeri sötétséggel rendelkező anyagokat, aztán szokás szerint több olyan cuccba is beleszaladtam, amitől aztán sikerült fél lábbal a lelkek temetőjének humuszban gazdag talajába süppednem. Ha már itt a kollégák nosztalgiáznak a kritikákat illetőleg, gondoltam legyen akkor a mai ajánlatom egy nagyon friss anyag, aminek az emésztése még javában zajlik. A választásom ismételten dél-amerikai területre, méghozzá Chilébe vezetett el, mert ide valósi a fiatalnak már nem tekinthető (2003-ban indult) The Last Knell zenekar, de igazság szerint jobban illik rájuk a projekt kifejezés. Az egész munkásság kiötlője és szervezője ugyanis Idimmu, aki az énekért és a gitárokért felelős, de nagyon szereti kiosztogatni az egyéb feladatokat (még a sajátjához sem ragaszkodik maradéktalanul), így számtalan vendég és zenésztárs megfordult már mellette. Hivatalosan például Varlot jelenleg az egyetlen bandatag rajta kívül, aki a dobokért felel, de friss, Praeterhuman (The Spectrum Of Aphelion) című nagylemezükbe is sokan segítettek sokféleképp. A segítők nem mellesleg olyan zenekarok háza táján mozognak, mint az Animus Mortis, Horns, Mar De Grises, Sol Sistere, Throne Of Evil, Venerea, Funebre… Alapvetően érdekes, hogy rettentően érzik az okkult hangulatot, a nyomasztó sötétséget a dél-amerikaiak, aminek biztosan köze lehet egyes országok mély vallásosságához is (itt jó munkát végeztek a misszionáriusok). Az ilyen illusztris társaságot általában két dolog tudja összerántani: sok-sok pénz (ami ebben az esetben szerintem kizárható) vagy a tisztelet és az ötletek minősége. Utóbbira tippelnék, mivel belehallgattam a projekt 2011-es rövidke, de annál ütősebb bemutatkozó anyagába, amit Aeon Vmbra Genesis címmel érdemes keresnetek. A kiadvány erős volt ugyan, de messze nem olyan érett, mint az új nagylemez, ami égtelenül sötét, nyomasztó és természetesen brutális lett.



    Ezúttal nem spóroltak a játékidővel, mivel valamivel háromnegyed óra fölé kúsztak nyolc új tételükkel, melyek átlagosan öt perc környékén mozognak. Ez az idő bőven kedvez a monotonabb, hagyományosabb megközelítésnek és a modern, összetettebb dalszerkezeteknek is, mivel mindkettővel szívesen élnek, ami jót tesz a dalok változatosságának. Napjaink zenekarai közül olyan csapatba tudnám helyezni őket, ahol szerepel egy Aoratos, Mare, Keep Of Kalessin – tehát adott a vastag, mély hangzás és a vele járó depresszív, okkult hangulat. Ennek eléréséhez elég például a Proarkhe Emanationst nyitó mély hörgés és harangszó elegye, valamint a pillanatokon belül a nyakunkba zúdoló kátrány. A sűrűséghez képest élesen szólal meg a gitár, ezért eléggé élőnek hat a végeredmény, máskor meg azt juttatta eszembe, hogy a szomszéd szobában épp emberáldozatra készülődnek és annak a zajai szűrődnek át a dohos falakon. A hörgés-károgás és ritualisztikus tiszta ének érdekes módon gyakran kerül a háttérbe, amire azt is írhatnám, hogy egész jól kidomborítja a zenében rejlő energiákat, de ugyanilyen módon ráfoghatjuk a költségkímélő, azaz low budget kategóriát is. Megvallom őszintén, nekem fontos a jó hangzás és kevés black metal anyagnál tudom értékelni a kásás megoldásokat. Ahhoz valami nagyon erőteljes hangulatra van szükség és érezhető koncepcióra, amit a The Last Knell esetében nem igazán éreztem. Sok jó ötlet süpped el a gyengébb megvalósítás miatt, főleg akkor, amikor kicsit tördeltebb, kanyargósabb íveken kezd el mozogni egy-egy tétel.



    Ha valaki azonban félreteszi a hangzást, esetleg az érett nagylemez megszólalás helyett alapvetően a demókra kezd el veszetten érdeklődni, annak sok kellemes percet okozhat a chilei csapat új produkciója. Elég sokat kellett várni a debütálástól a folytatásig, viszont a fejlődés azonnal érzékelhető. Talán a következő anyagon sikerül egy kicsit jobban belőni az arányokat és akkor sok rajongó avathat új kedvencet… A teljes kiadvány meghallgatható a zenekar bandcamp oldalán.
szeptember 20.,
szeptember 24.,