Ossuaire

Premiers chants (2019)

    2018 és 2017 már az első félévében kényeztetett minket rengeteg maradandó anyaggal, amik kihúzták az év végi listákig, valahogy idén azonban még nem futottam bele letaglózó, megkerülhetetlen hallgatnivalóba. Ami viszont rengeteg, az a jó minőségű, igazából nehezen kritizálható kiadvány. Ezek az egyéni megítéléstől függő 7-8-9 pontos albumok, amire könnyen rábólinthatunk, hogy erős, de mégsem kívánkoznak vissza néhány hallgatánsál tovább. Csüggedt azonban nem vagyok, mert egy belső hang azt súgja, hogy az év utolsó hónapjai bőséggel kárpótolnak majd, a következő mesterművek szép csendben készülődnek a föld alatti műhelyekben és csak arra várnak, hogy aranybarnába öltözzenek a fák és feltámadjon az őszi szél, hogy messzire vigye a hangokat. Addig viszont érdemes lubickolni a rengeteg kiadványban, amik úgy árasztják el az értert, mint szűzlányt a forróság, amikor álmai választottja kaján mosollyal rácsap a fenekére.


    Egy ilyen anyag például a kanadai Ossuaire nevű formáció bemutatkozása is, a Premiers Chants. Francia nyelvezete és származása ellenére ugyanis egy roppant módon a gyökerekbe kapaszkodó, merészségtől mentes produkcióról beszélhetünk az esetükben, ahol a melodikus black metal kifejezés gyakorlatilag teljes egésében lefedi a sztorijukat. A 2016-ban indult zenekar szokásos módon összeugrasztja a számomra jelentéktelen fantázialényeket (Isten lenni rossz, Sátán lenni jó dalszövegekre számíthatunk), de mindezt legalább szórakoztató módon teszik közepesen karcos hangzás és túlvilági károgások közepette. Az első két dal esetében konkrétan egyetlen dolog ösztönzött az anyag folytatására: a gregorian énekhez hasonlatos, időnként a háttérben megjelenő kántálások nagyon sokat hozzátettek a hangulathoz (ugye azért érzitek, hogy a black metal anyagot a katolikus örökség teszi érdekesebbé…).
    A Premiers Chants és La Procession Des Flagellants gyors és egymáshoz nagyon hasonlatos sikálása után azonban változik a helyzet és elkezdünk változatosabb, erősebb dalokat kapni. A La Flamme Noire De Ge’hemon már merészebben játszik a tempókkal, sokkal hatásosabb a károgás terén és a zenében megjelenő dallamok sem válnak az anyag hátrányára. A pozitív élményeket persze gyorsan elföldelik a majd négy perces Exhortation felesleges akusztikus betétjével, hogy utána ismét meg kelljen kűzdeniük a hallgatóság kegyeiért. Ez meg is történik természetesen, mivel az album utolsó két dala késztetett alapvetően arra, hogy megemlékezzek róluk. A minimális folkos elemekkel büszkélkedő Saints Céphalophores ugyanis egy nagyon korrekt meneteléssel mutatja meg nekünk, hogy a kanadaiak is több rétegből állnak, akárcsak az ogrék és tudnak ők, ha egy kicsit nekifekszenek a dalírásnak és ötletelgetésnek. A zárásban érkező La Grande Apostasie 11 perce pedig kierőszakolta belőlem a kérdést: ezek a srácok mi a francot csináltak eddig és hol bujkáltak? A dal egy igazán impozáns, monoton, de ugyanakkor hipnotikus erejű black metal szerzemény, ami értelmet ad az egész megjelenésnek. Finom gitártémákat is képes felmutatni a sűrű sötétség tengerén, valamint utolsó percei is hatásosak a billentyűknek köszönhetően, melyek egyébként nem sok szerepet kaptak a kiadványon.
    Magabiztos bemutatkozás a Premiers Chants, de hirtelenjében nem sok dolgot tudnék felsorolni, hogy valaki miért ezt az albumot válassza pályatársai helyett. Meghallgatása alapvetően annak ajánlott, aki nagykanállal fogyasztja a fekete fémet és minden új megjelenésre szívesen lecsap. Már csak azért is érdemes egy próbát tenni vele, mert a zenekar bandcamp oldalán teljes egészében meghallgatható. 




augusztus 21.,
augusztus 22.,
augusztus 29.,