Soto

Origami (2019)

 

Jeff Scott Soto
egy elég foglalkoztatott énekes.
Megfordult már jó pár zenekarban, de szólóban is nyomul, hol teljes nevén, hol meg csak Soto-ként. Ez utóbbi formációjának nemrég jelent meg harmadik nagylemeze, Origami címmel. Bár az első két korongot nem ismerem, ezt egy keményebb, metalosabb anyagnak ígérte főhősünk. Ebben lehet is valami, hisz az Origami-n hallható muzsika emlékeztet a prog. supergroup Sons of Apollo bemutatkozó albumára, mely csapatban szintén JSS énekel. Persze a Soto inkább direktebb, kevésbé villantós zenében utazik. És nem is jön be annyira, mint az Apolló Fiai. Ennek ellenére aki szereti a fickó hangját, illetve a modernebb hangvételű hard rockot/heavy metalt, az tegyen egy próbát az Origami-val, mert tele van fogós dalokkal. Az már más kérdés, hogy a szerzemények számomra kicsit egykaptafásak. És a dobhangzás sem lesz a kedvencem…



Diszkós ritmusokkal indít a HyperMania, majd a mélyre hangolt gitár már hozza a modern metal feelinget, Soto pedig a tőle megszokott ragadós dallamokat. Azt talán senki sem vitatja, hogy a színtér egyik legjobb orgánummal megáldott énekese a fickó, simán Russel Allen, Jorn Lande kaliber. Erő és dög is van a hangjában. Ami persze mit sem érne dallamérzék nélkül. De szerencsére ő ezzel is meg van áldva! Emlékezetes verzékkel és refrénekkel pakolta tele ezt a szűk 50 perces lemezt. A címadó egy kicsit magasabb sebességre kapcsol az első nótához képest. Ebben is domináns a szintetizátor/samplerek és a mélyre hangolt riffek. A műanyag, triggerelt dob nem az esetem, de úgy látszik valamilyen érthetetlen okból kifolyólag valamiért csak nem akar kimenni a divatból… Halld pl. Dream Theater, meg még egy csomó (nem csak prognak csúfolt) zenekar. Az idegesítő dobsound ellenére bőven hallgatható az Origami és ez Soto-n kívül a technikás zenésztársaknak is köszönhető. Jorge Salan példának okáért csak úgy ontja magából a masszív riffeket és szólókat, az újonc bőgős, Tony Dickinson pedig megereszt egy jófajta fretless basszusgitár szólót a bevallottan erősen Queensryche-os BeLie-ban.



Ami miatt mégsem tudok maximálisan lelkesedni az anyagért az a túlságosan egyívású dalok. Szerkezet és sebesség szempontjából is hasonlóak a szerzemények. Üdítő kivétel pl. a Torn, ami fél lírai és az akusztikus gitáros, szintetizátoros részek olyan hangulatot hoznak, ami a Fates Warning kései lemezeit jellemzik. A Give in to Me-ben is akadnak finomabb megoldások és fogósság tekintetében is a topon van a dal. Naná, hisz egy Michael Jackson nóta! Azokat meg nehéz elrontani, mert általában annyira jó az eredeti alapanyag, erősek az eredeti dalok. Itt is csak annyi történt, hogy Soto-ék berockosították ezt a Jacko klasszikust. Üde színfolt az AfterGlow is, bár még üdébb lenne, ha nem műanyag fúvósokat használtak volna benne. De így is játékosabb, színesebb a lemez többi számához képest. A bónuszként felcsendülő KMAG talányos címe kiderül a refrénből. Kicsit ki is lóg szövegileg a többi tételhez képest, gondolom ezért is lett belőle bónusz.
Szóval KMAG= Kiss My Ass Goodbye.
Ejnye-bejnye Soto bácsi!


Ha csók nem is, de egy képzeletbeli (NEM!!! seggre) pacsi jár azért Jeff-nek és kompániájának, mert készítettek egy minőségi, korszerű dallamos hard rock/metal lemezt az Origami képében. Közel sem világmegváltó, nem is túl izgalmas, de eléggé szórakoztató. Objektíven talán 7 pontot sem érne, de mivel számomra jólesik hallgatni, kap egy gyenge nyolcast.


augusztus 21.,
augusztus 22.,
augusztus 29.,