Show Me The Body
Dog Whistle

(Corpus • 2019)
Professor Shub Niggurath
2019. július 24.
0
Pontszám
10

A new york-i Show Me The Body, egy elég egysszerű dologgal hívta fel magára a figyelmemet, miszerint elég különleges zenekari összetételük van. Hardcore-nak titulált bandaként ugyanis basszus, benjo, dob felállásban játszanak. Igazából csak a hardcore megnevezés egyedül, eléggé le egyszerűsíti, hogy mit is csinál a queens-i trio. Fogtak kettő New York-ra talán leginkább jellemző zenei stílust, név szerint a hardcore-t és a hip-hop-ot, majd az egészet kísérletezős noise rock-al önttöték nyakon. Ennek az eredménye lett a 2016-os Body War, ami egyediségével szép sikereket ért el underground körökben. A 2017-es Corpus I viszont be bizonyította, hogy nem igazán érdekli őket, hogy mit várnak el tőlük vagy mik a trendek, csinálják amihez kedvük van. Így lett második lemezük egy kísérleti, noise ,trap lemez a hardcore leghalványabb jelenléte nélkül. A Corpus azért már elég megosztóra sikerült, személy szerint nekem se jött be annak ellenére, hogy szeretem a rap-et és a kísérleti elektronikus zenéket is. Harmadik lemezük pedig pár hónapja jött ki, amivel ismét a Forgács profiljába vágó vizekre eveztek.

 


A Dog Whistle-el ismét csavartak egyet  a dolgokon. A rap/hip-hop hatás szinte teljesen eltünt, a hangsúly teljesen a zajos, kísérleti hardcore punk-on van. Ami elsőre fel tűnik az igazi, nyers hangzás, ami néha már bántóan húsba vágó, mégis a lemez végére rá jövünk, hogy ennél jobbat ki sem lehetne hozzá találni. Az egész zenekarról az őszinteség sugárzik és az, hogy rohadtul punk az amit csinálnak, az attitűd, a hangzás, az érzelmek amit közvetítenek. Ha valaki azt mondja, hogy a punk halott akkor az még valószínűleg nem hallottam ezt a lemezt, de igazából az Idles is ugyan ez csak más irányból megközelítve. 

 

Az első lemez kaotikus düh kitörésihez képest, kicsit árnyalódott a kép. Még mindig az agresszión van a hangsúly, szociális problémák, osztály harcok adják a mondanivaló nagyrészét. Viszont már van egy tökéletes ellen példa is, a benjo vezette Madonna Rocket


When I meet someone that’s good
I want to die with them
Dead friends
I still wanna say goodbye to them
Aside from me, aside from them
All I have is family
I will die with them
 
Julien benjos galoppozás közben köpi felénk a sorokat, hogy nem csak szar van, hanem a zenekar körül kialalult közösség, meg a rengeteg Corpus-os arc akikkel együtt dolgoznak. Ami talán erőt ad nekik, hogy tovább írják a rendszer ellenes, harag fűttötte őrjöngést amihez nagyon értenek. Egyértelműen azok a legjobb dalok amikben a benjo kap nagy hangsúlyt, nagyon különleges hangzást sikerült ki főzniük a mocskos, zajos, zörejekkel telepakolt, hc-s ritmikára épülő számokkal. Amikre akár még táncolni is lehetne, a negatív érzések mellet tele vannak energiával és dúdolható, megjegyezhető dallamokkal. A hatásoknál eszembe jutottak olyanok mint a Daughters, a Pixies meg úgy a 70-es, 80-as évek komplett punk színtere.  A 28 perces jatékidőbe belefért még kettő depresszív spoken word track is.



New York retkes csatornáiban pácolódott, majd a brooklyn-i metro gőzében párolódva jött létre ez az egyszerre ocsmány és szép fúzió. Teljesen modern és friss de mégis annyira hiteles, hogy akár a punk fénykorában is születhetett volna. A paranoia lassan kúszik be a bőrünk alá, viszont ha egyser bejutott ott is marad és arra kéztett, hogy újra és újra nyomkodjuk a play gombot, mint egy remegő kezű narkós.
March of Beasts March of Beasts
március 01.
Bass Warrior Tour Bass Warrior Tour
március 04.
Hate, Delure, Morvigor Hate, Delure, Morvigor
március 04.