Show Me The Body

Dog Whistle (2019)


A new york-i Show Me The Body, egy elég egysszerű dologgal hívta fel magára a figyelmemet, miszerint elég különleges zenekari összetételük van. Hardcore-nak titulált bandaként ugyanis basszus, benjo, dob felállásban játszanak. Igazából csak a hardcore megnevezés egyedül, eléggé le egyszerűsíti, hogy mit is csinál a queens-i trio. Fogtak kettő New York-ra talán leginkább jellemző zenei stílust, név szerint a hardcore-t és a hip-hop-ot, majd az egészet kísérletezős noise rock-al önttöték nyakon. Ennek az eredménye lett a 2016-os Body War, ami egyediségével szép sikereket ért el underground körökben. A 2017-es Corpus I viszont be bizonyította, hogy nem igazán érdekli őket, hogy mit várnak el tőlük vagy mik a trendek, csinálják amihez kedvük van. Így lett második lemezük egy kísérleti, noise ,trap lemez a hardcore leghalványabb jelenléte nélkül. A Corpus azért már elég megosztóra sikerült, személy szerint nekem se jött be annak ellenére, hogy szeretem a rap-et és a kísérleti elektronikus zenéket is. Harmadik lemezük pedig pár hónapja jött ki, amivel ismét a Forgács profiljába vágó vizekre eveztek.

 


A Dog Whistle-el ismét csavartak egyet  a dolgokon. A rap/hip-hop hatás szinte teljesen eltünt, a hangsúly teljesen a zajos, kísérleti hardcore punk-on van. Ami elsőre fel tűnik az igazi, nyers hangzás, ami néha már bántóan húsba vágó, mégis a lemez végére rá jövünk, hogy ennél jobbat ki sem lehetne hozzá találni. Az egész zenekarról az őszinteség sugárzik és az, hogy rohadtul punk az amit csinálnak, az attitűd, a hangzás, az érzelmek amit közvetítenek. Ha valaki azt mondja, hogy a punk halott akkor az még valószínűleg nem hallottam ezt a lemezt, de igazából az Idles is ugyan ez csak más irányból megközelítve. 

 

Az első lemez kaotikus düh kitörésihez képest, kicsit árnyalódott a kép. Még mindig az agresszión van a hangsúly, szociális problémák, osztály harcok adják a mondanivaló nagyrészét. Viszont már van egy tökéletes ellen példa is, a benjo vezette Madonna Rocket


When I meet someone that’s good
I want to die with them
Dead friends
I still wanna say goodbye to them
Aside from me, aside from them
All I have is family
I will die with them
 
Julien benjos galoppozás közben köpi felénk a sorokat, hogy nem csak szar van, hanem a zenekar körül kialalult közösség, meg a rengeteg Corpus-os arc akikkel együtt dolgoznak. Ami talán erőt ad nekik, hogy tovább írják a rendszer ellenes, harag fűttötte őrjöngést amihez nagyon értenek. Egyértelműen azok a legjobb dalok amikben a benjo kap nagy hangsúlyt, nagyon különleges hangzást sikerült ki főzniük a mocskos, zajos, zörejekkel telepakolt, hc-s ritmikára épülő számokkal. Amikre akár még táncolni is lehetne, a negatív érzések mellet tele vannak energiával és dúdolható, megjegyezhető dallamokkal. A hatásoknál eszembe jutottak olyanok mint a Daughters, a Pixies meg úgy a 70-es, 80-as évek komplett punk színtere.  A 28 perces jatékidőbe belefért még kettő depresszív spoken word track is.



New York retkes csatornáiban pácolódott, majd a brooklyn-i metro gőzében párolódva jött létre ez az egyszerre ocsmány és szép fúzió. Teljesen modern és friss de mégis annyira hiteles, hogy akár a punk fénykorában is születhetett volna. A paranoia lassan kúszik be a bőrünk alá, viszont ha egyser bejutott ott is marad és arra kéztett, hogy újra és újra nyomkodjuk a play gombot, mint egy remegő kezű narkós.
szeptember 17.,
szeptember 18.,
szeptember 20.,