So Long Suckers, így köszön el a banda rajongóitól és mi is így inthetünk búcsút a finn doom hármasnak. 11 éves zenélésük során lehetett már részünk nem kevés hanghordozóban, én anno még a My Dying Bride imádás alatt hallottam őket először, a Harbringer Of Metal EP-jükkel – ami egy óránál is hosszabb volt -, lopták be magukat a szívembe. Amikor először felcsendült a Strange Horizon, azt sosem fogom elfelejteni. (még emlékszem a Hammer World pontozására, amiben vendégként De Facto Gyula 2 pontot adott rá a 10-ből..hát igen, a kőkemény goth riszálásával tudja is milyen az igazi doom).
Csak ezután tudtam beszerezni a In the Rectory of the Bizarre Reverend-et ’92-ből, ami doom alapmű lett azóta (meg már akkor is). Második színrelépésük a spliteket és EP-ket leszámítva a II: Crush the Insects, ami nem volt annyira sötét, mint az előző albumok, de nemhiszem, hogy a doom fanok nagyot csalódtak volna. Ha mégis, nem kell búslakodni, mert itt van a hármaska, a legnagyobb, legsötétebb, de egyben utolsó doomosodás, amit megtapasztalhatunk a Reverend Bizarre-tól.
Előre kijelentem, hogy a lemez végighallgatásához nem kis türelem kell, na meg hangulat, mert a 2 cd-n 130 percnyi játékidő van, 3 25 perces, a bonusz számot és a rövid instrumentális Kundalini Arisen-t leszámítva a többi szám 15 percekben teljesedik ki.
A korong a They Used Dark Forces/Teutonic Witch-el indít, melynek kezdése leginkább a In the Rectory-ra emlékeztet, de hamar átvált egy teljesen más irányba, stoneres beütésű riffeléssel egészen pozitív atmoszférát teremtve. A hangzás az előbbi szám kivételével a II: Crush the Insects sötétebb, komorabb és mélyebb megnyilvánulása, a gitárok megszólalása is jobbra sikeredett szerintem. A Teutonic Witch-el már a májusban találkozhattunk ízelítőként, igaz itt sokkal jobban szól, befejezésként visszatérve a They Used Dark Forces riffjébe, majd folyatva át a Sorrow című bűnlassú halálba, behemót riffekkel tűzdelve, Albert fájdalmas vokálozásával. A hosszú számhosszakból adódó unalomba fulladást többszörös tempóváltásokkal próbálják ellensúlyozni, a Sorrow esetében erre 15 percet is várnunk kell, mire bekúszik egy vérpezsdítő Sabbath-os groove. A Funeral Summer sem ismeretlen szám, már a 2004-es Best of..válogatáson szerepelt,
most letisztultabb, bár lehet ezzel veszített is a varázsából.
A második koron a One Last Time-al indít, az ének talán ebben a számban tetszik a legjobban, majd pihenésképp Kundalini Arisen emel ki a doom légkörből, gyors riffelésével és stoneres hangzásával, hogy aztán a Caesar Forever keresztényellenessége ránktelepedhessen. A szám kétharmadáig fokozatosan kúszik előre a vokál és riffelés, majd a kórus teszi fel a koronát Caesar fejére. Az Anywhere Out Of This World sem csinál már nyarat, ha túléled jön a befejező bónusz, Mallorca néven ismeretes, bárhogy is legyen, ezzel a rövid ambientes outroval zárul.
Nem könnyű anyag, rohadt hosszú és hangulatfüggő, néha csak a stoneres riffek és tempóváltások éltetik a hallgatót. Ettől függetlenül búcsúlemezek közül az egyik legjobb, amit doom rajongóként birtokolni lehet.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
