Tool

Lateralus (2001)

Körülbelül 3 évvel ezelőtt szerezhettem be ezt az albumot, de akkor még éretlen hallásomnak tudhatóan vagy csak a kellően rá nem szánt idő miatt, csak egyetlenegy szám tetszett, a Schism. Aztán hipp-hopp eltelt 2 év, és valahogy újra előkerült a lemez, vagy csak a winamp ugrott rá, már nem tudom:) De ami akkor történt, azt nem is tudom igazán jól kifejezni. Mint a tékozló fiú, ki hazatért, én is úgy szidtam magam, hogyan lehettem ilyen hülye, már 2 éve hallgathatnám ezt az albumot.

Számomra nem egy könnyen befogadható zene volt ez, többször is meg kellett hallgatnom mire felületesen érteni kezdtem, mit szeretne kifejezni. Rengeteg cikket és hozzászólást olvastam, arról hogy milyen útkeresés ez, egy új elgondolása az emberi lét körforgásának és értelmének. Mindezt anélkül, hogy akár egy sorban is benne lenne, hogy mi vagyunk a világegyetem középpontja, vagy hogy Isten vigyáz ránk, stb. A legtöbb szám arra utal, h nem vagyunk egyedül és a legtökéletesebb dolog a természet ezen a világon. A zenén keresztül szűrődik mindez, és ha picit is nyitott vagy az ilyen dolgokra, megérted most miről halandzsázom:)

A kezdő szám (? – ez kell ide, de lásd lentebb) a Grudge, már az első percénél úgy megütött a gitártépés és a duplázó kapcsolata:) Nem kell durva deathes hangzásra gondolni, csak egy halk lábdob, de esküszöm h az a pár másodperc a kedvenc részem a számon belül. Következő a The Patient, talán ez a legérthetőbb dalszövegű. Majd a Schism jön, melyet anno én egy szerelmes számnak fogtam fel, picit elvont szöveggel:P Két átvezető is volt e 3 szám között, Eon Blue Apocalypse és a Mantra, 1-1 percesek, különösebben nincs mit mondani róluk, de szerintem, ha nem lennének rajta a lemezen, már nem alkotna egészet. Parabol-Parabola, igazából egy szám lenne, csak szét van vágva, de olyan mesterien, hogy a Parabol a Parabola halk refrénjével kezdődik, ez utóbbi meg a Parabol kezdőriffjével nyit, s mint egy nagy kört alkotva (már amennyeire 2 parabola metszete kört adhat:P). A Tick And Leeches, számomra ez lóg ki hangzásilag a sorból, picit a durvább ordításokkal a korábbi Tool albumokat idézi, de semmiképp sem ismétli önmagát a banda. Ezután következik a címadó dal, a Lateralis, a legdurvább és legtökéletesebb, olvastam, hogy a gitár a dob a Fibonacci számsorozat (0,1,1,2,3,5,8,…) szerint nyomja a ritmust, el sem tudom képzelni, hogy juthatott ilyen az eszükbe, de tényleg így van:) Az utolsó 4 szám, tempóikból kicsit visszavéve, hagyja, hogy elnyújtózz az és relaxálj. Disposition, majd a Reflection lassúak, de mégsem unalmasak, gyönyörű riffekkel és énekkel. Utolsó előtti a Triad, mely talán a személyes kedvencem, lassan kúszik…majd a 3. perctől robban, mint a U235ös dúsított. A last song, a Faaip De Oiad, ezzel töltöttem talán a legtöbb időt: egy régi rádiófelvétel van benne, és a titokzatos Area 51es körzettel kapcsolatos téma. Szám végén a visszafojtott sikítás iszonyat jó.

Ami jellemző az egész albumra: a komplexitás, lassú basszusok, tökéletes dobok, és Maynard Keenan betegesen jó hangja. A kezdő számhoz azért írtam kérdőjelet, mert létezik egy nem hivatalos tracksorrend, mely a számokat úgy illeszti össze, h egy egymásba folyó egészet adjon. Pl a Faaip de Oiad-nak ha meghallgatod a végét és egyből rá a Grudge-ot hallod a háttérben azt a kis sípolást, ami mintha a felvételen lenne, vagy a végző és kezdő riffek futnak át egymásba egyes számoknál: 6,7,5,8,4,9,13,1,12,2,11,3,10 (A lateralus profécia)

A bandáról annyit érdemes tudni, hogy mára már felbomlott, nem valószínű, hogy valaha is adnak ki új albumot (ez volt a 4. lemezük), de sztem ezt lehetetlen lenne űberelni. Maynard Keenan, az énekes új projectje A Perfect Circle, személy szerint nekem a Tool zenéje jobban bejön….

október 27.,