Throwdown

Venom & Tears (2007)

Eddig nem dobtam volna el az agyam, ha a Throwdown nevét meghallottam, pedig a „Venom And Tears” már az ötödik stúdióalbumuk az amerikai arcoknak. És igazából illik is tudni róluk olyan „apróságokat”, hogy az Ozzfest egyik fellépőjeként virítottak a színpadon, és mostanság pediglen nem kisebb hírességekkel nyomultak amerika szerte, mint az Arch Enemy és a Machine Head. Szóval le vagyok maradva… ezt a hibámat kisebbítendő mostanában elég sokat simítottam az agytekervényeimet a muzsikájukkal és nem is bántam meg, hogy így tettem!
Általánosságban elmondható, hogy überjól aprítanak a srácok. Némi időutazás jellege is van a dolognak, csodajó archaikus ízeket fedeztem fel ezen a lemezen, Dave Peters énekes gurgulázó hangja emlékeztet ugyanis Phil Anselmoéra (a Panterából – és a gyengébbek kedvéért). OK, ilyen torokkal többen is rendelkezhetnek, viszont az ének mellé a zene is mutat efféle (h)őskori jegyeket. A Pantera dolog nemcsak az ének jogán említhető meg, de van ám itt más hatás is! Metallica például, ez esetben nyilván nem az újdonatúj és nem is a középidős korszakukra kell gondolni, hanem azokra a daliás időkre, mikor még tudtak vadulni és nem felejtettek el zenélni. Sepultura! Nos, különösen az utolsó nótában köszön vissza a thrash brazil királyainak világa. Már azokból az időkből, amikor még színtiszta thrashben nyomták az mötálokat.
Az említettekkel együtt igen erőteljes hardcore gyökerezése is van a bandának – nem von le az értékükből!
A fentiekből nyilvánvalóan kitűnhetett, hogy nem langyos lábvíz éppen a Throwdown muzsikája, hanem csikorgó riffekkel megspékelt, hangulatos csordavokálokkal tarkított ritmusos hupákolás. Kimondottan lírai darab ennek megfelelően nincs is a lemezen, van ugyan egy nóta, a hatodik és egyben legrövidebb szám a lemezen (nyilván meg is van az oka ennek a kurtaságnak), a „Cancer” című darabról van szó, ez egy akusztikus jellegű szösszenet, ahol megpróbálkoznak a lelassult témákkal. Ezt nem kéne tenniük a jövőben.
Kell néhány szót szólnom a dalszövegekről is. Nyilván nem Petőfi Sándorunk modorában fogantak, jó hardcore bandához illően sűrűn rántogatják le a leplet a világ Nagy Igazságtalanságairól.
Szemelgessünk tehát a lemez legjobb nótáiból! Ami nekem elsőre bejött, de nagyon, az az „Americana” című darab volt. Kicsit fura is, mert a Panterás jelleggel bíró zúzhatnámságba, Dave sikítozásba hajló, alapjáraton pedig gurgulázó énekhangja mellé harsan fel a (Hail! Hail!) csordavokál – ezt hívják színesítésnek szerintem.
A másik meg a címadó szám és tuti nem véletlenül lett az. Kissé szellős kezdéssel indul, középtempós reszelésben teljesedik ki, végül a bugyborékoló ének teszi rá a dologra a koronát. A „Venom And Tears” a hangsúlyos és visszavisszatérő ritmusai, cakacakázó gitárrészei okán eleve színpadi nótának rendeltetik.
Kiemelendő még a S.C.U.M. – gondolom valami rövidítés lehet ez a négy betű, nem a szó pure fuckin’ értelmében kell érteni a dolgot – . Ami itt megfogott, az a nóta kezdetén lévő erőteljes thrashes jellegű zúzás volt, és persze itt is érezhető az a gyönyörű Sepulturás mellékhatás, még a szellősebb részeknél is. Kis szemelvény a dalszövegből: “If I see another pedophile priest released, a hipster glam rock wannabe, a cop shooting an unarmed teen, I’ll carve my eyes out with a stick.” – jó, mi?
Ámbár szerintem Dave ne piszkálja a szemét semmivelse, még akkor is, ha nagyon szúrja valami, ehelyett éljen és viruljon és alkosson újabb Throwdown lemezt! Szerintem egyre többen várjuk. Részemről nemcsak egy korongot, hanem élő megmozdulást is díjaznék Tőlük, és tuti, hogy annyi lenne a nyakizmaimnak, mert elég pöpecül nyomhatják élőben is ezt a rozsdás, szépséges múltat idéző fémzenét!

szeptember 24.,