Herman Melville regénye, a Moby Dick eddig csak az olvasókat és később a regényből készült film nézőit rémisztgette. 2004-ben 3 német fiatal a regénybeli Ahab kapitányról nevezte el gyászos doom zenekarát, és 2 demó után le is szerződtette őket a Napalm Records, hogy a világra szabadítsák a Szerencsétlen Tenger Hívását. A zene mély és sötét, akár az óceán… lassan, vontatottan sírnak a gitárok. A szövegek gyakran idéznek a regényből (filmből), a lemez koncepciója maga a vadászat a fehér bálnára. Persze a zene nem ettől jó, de remélem nem változtatnak nevet a következő lemezre, vagy nem csinálnak egy „mi lett volna, ha” típusú koncept-lemezt. A lemezt hallgatva könnyen elképzeli magát az ember egy csendes kikötőben, majd kifut a hajó a sötét éjben, talán ha a hold és a csillagok segítenek a tájékozódásban… na és persze aki a végzetét keresi, könnyen rátalál az óceánon.
A zenekart nautikus funeral doom-nak aposztrofálják, vonzódnak a tenger ismeretlen mélységei után. A lemezt nyitó Below the Sun olyan atmoszférát teremt, ami elsőre magával ragad. 2 perc után berobbannak a dobok, a gitárok, és a halálhörgés. Kínlódva gördülnek a súlyosabbnál súlyosabb riffek, monoton de mégsem egyhangú magányukban. A dobos fantasztikusan teljesít, a lassú gitártémák alatt képes olyan gyors ütemet diktálni, ami erős kontrasztba állítható a riffekkel. Persze amikor ő is visszavesz a lendületből, akkor az idő is állni látszik. A rákövetkező The Pacific dobbal kezdődik, fél perc 4 negyed. Lasssúúúú, mély érzelmes melódiák a lelket ostromolják. Ahogy a hullámok törnek meg a parti magas sziklákon, mindig vissza-visszatérve, úgy kell állnunk a lassú melankólikus dallamokat, amik feltartóztathatatlanul csak jönnek felénk. Vidámságról szó sem lehet… Csak a magány, szomorúság, bánat az egyedüli utitársunk a végzetes utunkon a fehér bálna után. Baljós fellegek takarják a holdat, véreső mossa arcunk. Az Old Thunder nyitása egy kellemes akkordbontás, a szóló a Tales korszakos Amorphis legszebb pillanataival vetekszik, ami nem kis szó! A zene átúszik egy hipnotizálóan lüktető folyammá, Daniel hörgése megfagyasztja az erekben a vért, ugyanakkor éteri dallamokkal operáló gitárharmóniák és tiszta vokálozás is felbukkan. Az Of the Monstrous Pictures of Whales 2 percnyi bálnaének gitáron előadva, és meglepően közel áll az eredetihez. A rákövetkező The Sermon a leghosszabb tétel a lemezen, de ennek nüansznyi jelentősége van, minden nóta 10 perc felett ketyeg, ez éppen kicsit tovább gyötri a lelket. A filmből is alátettek pár monológot, miközben a szél egyre erősödik, és a hullámok kezdenek átcsapni a fedélzeten. A kapitány Prédikációja valóban hatásos, a legénység a lelkét eladná a kapitányáért, és útjára indul a vadászat. A The Hunt egy bálna siralmával indul, alatta a gitárok vele együtt sírnak. Az effekteket tökéletesre csiszolták, minden hang hitelesen adja vissza a gondolatokat. Bálna előttünk! És máris kezdetét veszi a vérengzés. Groteszk módon lassú vánszorgás az üldözés, ez mégsem számít, a végzet felé araszol a hajó az egész legénységgel a fedélzetén. Ahab esküje, miszerint Moby Dick-et el kell pusztítani bármi áron mindannyiójukra meghozza a halálos ítéletet. Az Ahab’s Oath gyászkeretbe foglalja a lemezt, kifutni ugyan még kifutott a hajó, de végül a hullámsírba merül minden. Értelmetlen pusztulás, messianisztikus dráma zajlott a hallgatóság nagy örömére, miközben a sós tengeri szél vágott az arcunkba. A Pequod-nak és a kapitányának, Ahabnak az odüsszeiája a Call of the Wretched Sea, de sokan meglelhetik a saját poklukat benne.
Kriptaszagú költészet, az elmúlás gyászkeretes melankóliája, mindez az Ahab sajátja. Ki ne vágyna egy kis depresszióra így november derekán? Irány a víz, kis csónakunk máris könnyedén siklik az éjszakában, ahonnan nincs visszatérés.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.