Nem éppen a legfrissebb lemezek egyike, melyről most szólni kívánnék, ám mivel az itthoni metalos társadalom döntő hányada annak idején egész egyszerűen elsiklott a Time has Come to Envy the Dead felett, úgy gondoltam hogy még semmi sem késő, és amolyan hiánypótlás gyanánt még szorítok helyet itt ennek a lemeznek.
Igazából bevallom férfiasan azon hiányosságomat a magyar thrash scene-nel kapcsolatban, hogy soha nem követtem nyomon túlságosan, és ha agyonütnek sem tudtam volna túl sok honi thrash zenekart felsorolni a Septicmen-en kívül, még az Archaic-kal való megismerkedésem előtt. Ez persze nagyrészt betudható annak hogy sosem voltam a műfaj nagy fanatikusa, ám az ember a művészekkel is úgy van, hogy nem érted a művészetét, nem érted mit miért csinál, ám elszántsága vagy elkötelezettsége miatt respektálod. Valamilyen szinten így vagyok én magával a thrash műfajjal is, és egy kicsit ezzel a lemezzel is.
A srácok egyébként budapestiek, a brigád pedig az egykori Braindeath utódjaként alakult 2004-ben Szabó Zoltán Csabával (dobos nehéztüzérség),Takács Dáviddal (vokálos/basszusgitáros gyalogos hadosztály), illetve Püski Lászlóval és Olt Ákossal (gitáros őrezred). Mindemellett piszkosul fiatalok is a maguk húszegynéhány éves átlagkorával, ám ennek ellenére azt kell mondjam, hogy egészen nyilvánvaló módon képesek hitelesen reprezentálni azoknak a mocsokkal és vérfürdővel átitatott hőskorbeli monolitoknak a zenéjét akiken bevallottan szocializálódtak, és mint ilyen, abszolút helytálló is a párhuzam a Slayer-rel, valamint a (későbbi, kimunkáltabb) Kreator-ral, mint legerősebb hatásokkal, hiszen rengeteg jó értelemben vett megoldás köszön vissza, ugyanis nem állnak hadilábon a fiúk sem a komplexitás, sem a technikás ujjgyakorlatok terén. Artériákat és verőereket felszakító sikálások, inhaláló hatású leállások, zsírosan kövér középtempós málházások, egészen komoly dallamok és szólók itt-ott,és a pusztító hatású illetve kiapadhatatlan thrash szellemiség…röviden összefoglalva pont ez az, amire számíthatunk az Archaic debütalbumától.
Az egyperces nyitó Awakeninget magunk mögött hagyva rögtön a lemez – véleményem szerint – legerősebb számával, a True Death of Life-fal kezdünk, melyben már a nyitó dallamos dörzsölések is egy lórúgás erejével hatnak, majd kíméletlenül berobban az arcunkba a szikár és kietlen basszus, egy perc táján pedig kapunk egy lazító szólózgatást is…a szám egészére jellemző a gyors tempójú, mindent felörlő zakatolás.
A The Archer-hez készítettek egy klipet is a fiúk egy elhagyottnak tűnő gyárépületben, ez egy amolyan tipikus fejrázós, kompromisszumokat széles ívben kerülő horzsolda őrült tempóval, és egy jó kis visszatérő dallammal.
A lemezen helyet kapott egy Tormentor feldolgozás is amolyan kuriózumként, ebben a tételben ki szeretném emelni a vokált, részemről nagyon feküdt, sőt továbbmegyek; Nagyon bírtam volna ha az egész lemezen ezt a hörgést hallom vissza. 1.40-nél aztán következett egy olyan zseniális rész, amit egy párszor vissza kellett tekernem…Ezen a lemezen ez a szám jogos, azt kell mondjam.
A lemezt záró Woodland of Black Treasury egy kevésbé kötött szám tisztábbnak mondható énekkel és akusztikus/atmoszférikus alapokkal, mely azért még a végére átcsap durvulásba. Nem rossz ez sem.
Hogy azért a végére némi szigorúbb hangvételű kritikát is megfogagalmazzak, az ének biza lehetne élőbb is és karakteresebb is, persze tudom hogy ennél a műfajnál ez nem kritérium úgy istenigazából,de néha kicsit zsibbasztónak éreztem, ám másba már tényleg nem tudtam belekötni.
A ritmusgitár időnként remek dallamokat hoz, Szabó Zoltán Csaba is remek érzékkel és ízlésesen csépeli a dobot, úgyhogy ez a rublika kipipálva az ellenörzőben.
A magyar metalos társadalommal valójában az a problémám, hogy szeretnek sokszor tudomást sem venni versenyképes zenekarainkról, vagy csak egyszerűen nem becsülik meg őket, jó példa erre az Archaic is, akit egy hihetetlenül szűkre szabott táboron kívül sajnos a kutya sem ismer sem itthoni viszonylatban, sem külföldön még a rangos Metalcamp-es sikereik és a relatíve sok koncertezés ellenére sem. Hogy ez változhat-e a jövőben? Jó kérdés, mindenesetre a zenekar maga mögött hagyva a VicRecords-ot (egy kis jogi herce-hurcával a kiadóváltás kürül, amire Csaba csak ennyit mondott: „ugyanott vagyunk ahol másfél évvel ezelőtt, csak másfel évvel később…” – utalva arra, hogy egy helyben toporgás történt, ami a kiadókkal kapcsolatos szerződéseket illeti) újra készen áll arra, hogy kipusztítsa sejtjeinket másodszor is a hallójáratainkból!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
