A mexikói Majestic Downfall viszonylag fiatal csapat, hiszen 2006-ban alakult Queretaroban. Jacobo egyszemélyes formációja, akit néhányan talán ismernek a Ticket to Hell-ből illetve az Antiqua-ből. 2007-ben megjelent egy demója The First Abyss címmel, mely a maga három számával megegyezik a spliten található szereplésével, a különbség csak annyi, hogy míg a demót egyedül hozta össze, addig a közös lemezen zenésztársak segítették.
Amit kapunk bő 20 percben az a szokásos doom metal, death behatásokkal s pár pagan szerű elemmel. Olyan csapatok jelzésértékű hatása érhető tetten, mint a My Dying Bride, korai Anathema, Paradise Lost és a legmeghatározóbb talán a második (s egyben legjobb is) Celestial Season korong; a Solar Lovers lassú elvérzése. A hangzás jó, és a dalok a fájdalom sűrű burjánzásával lépnek egyről a kettőre. Abszolút korrekt és eltalált építkezés a középtempók fejfái között, mégis kellően változatos és magával ragadó. A hörgés korántsem zavaró, inkább szépen olvad bele a nagy egészbe, a riffek fogósak, a billentyűk pedig kellemesen tékozlóak, avagy minden a helyén, semmi világot megváltó ötlet, csak a kijelölt mezsgyén való haladás, ám remek útitárs. Ez így a 10-ből egy erős 9-es.
Az olasz Ansia korántsem ilyen könnyű és egyszerű eset, ők is 2006-ban alakultak, mint mexikói split társuk, csak ők Riminiben. 2006-ban nekik is kijött egy demójuk, ami ugyanaz a három dal, amivel a közös lemezen is szerepelnek. A zenekarban történtek tagcserék, és ez a három nóta is újra felvett, hiszen az énekes és billentyűs egyaránt távozott, így a csapat ma három tagból áll, Steven – gitárok, Ruben – dobok, vendégzenészként Ethere nevű arc, aki nem csak a basszusért felel, de az ő posztja a szinti és az ének is. Műfajilag Doom metal/Black metal/Ambient-nek nevezik, de szerintem van benne egy adag funeral doom és drone is… ők maguk apocapyptic doom metalnak aposztrofálják munkásságuk, míg a Solitude Productions Avantgarde Doom-nak… ha valamit ennyi féle képpen próbálnak behatárolni, akkor az vagy nagyon egyedi és jó, vagy csapni való szar. Megjegyzem, az olasz srácok inkább az utóbbiak halmazát gyarapítják.
Zenéjük hihetetlenül lassú, lassabb, mint a szívverés, lassabb, mint a lélegzet és benne fogant egy szűnni nem akaró sóhaj. A vendégzenész srác hangja több mint idegesítő, olyan egy kicsit, mint az amerikai Crowbar esete, Kirk Windstein egész végig úgy énekel, mintha szarnia kéne, és csak nyomná, a végére pedig sikerül, s a lemez lezárulásával megszületik a nagy mű, az egészben csak annyi a differencia, hogy míg a Crowbar esetében remek korongokkal társul a szenvedés, addig az Ansia nem sok jót mutat fel. Mondhatni semmit… a basszus erős, de nem olvad bele az egészbe, csak lötyög benne, az ének, mint már írtam szörnyű, a gitár pedig bár játszik dallamokat, mégis inkább csak búg, terjeng, akár egy kozmikus éterfigyelő. Sehol egy riff, sehol egy jó váltás, amolyan lélektelen zuhanás, lélek nélkül. Akadnak szép dallamok, búskomorság és valóban apokalipszis előtti lebegés, sötét ambient párnák tollfosztott szunnyadó álma és még oly sok minden… A billentyű témák nem rosszak, de az összképet nézve nem mentik meg a bukástól az olaszokat. Nem is igyekszem hasonlítani őket semmihez, mert nem hallgatok ilyesmiket, és azon se tanakodom, vajon milyen messzire jutnak ezzel a produkcióval el az avantgárdé zenészeink, de ez sem élőben, sem így lemezen nem üt, így hát 10-ből 5-nél többet durva jóindulattal sem érdemelnek sajnos.
A végső konklúzió így tehát 7 pont, és nem igazán értem a Solitude Productions miért éppen ilyen zenekart választ egy közös lemezre, hiszen ha a Majestic Downfall mellé egy középszerű death vagy black metal banda kerül fel, akkor is egy remek splitet kapunk, így viszont…
Myspaces érdeklődőknek:
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
