A német villámháború letaglózó militarizmusa sok zenekart ihletett meg, olyannyira, hogy maga a név is több csapat által is használt, egy része NS egy másik része pedig semleges. Az ősnek mindenképpen a leicesteri csapat tekinthető, akik már a 80-as évek kezdetétől léteznek, rengeteg tagváltáson estek át, s természetesen volt szakadás is, mely 10 évig tartott. Hogy pontosan melyik albumra aposztrofálható a nagy visszatérés, ezt nehéz eldönteni, mindenesetre a Theatre Of The Damned a hetedik nagylemez, leszámítva a koncert és best of anyagokat. Műfajukhoz híven a tradicionális NWOBHM lett az új korong is, melynek a nemzetközi fogattatása se sikerült rosszul, s mivel nem stílusom az ilyesmi zene, igyekszem én is úgy boncolgatni, hogy senkit ne bántsak meg, esetleges tudatlanságommal. Naa nézzük!
Egy rövidke felvezetés után berobban a címadó dal, amely vastagon lépked, dallamosan száguld, és szépen építkezik, mindez el is várható, hiszen vérbeli profi csapat adja át magát a színház és háborgó örök háborúknak. A thrash és heavy hatások sem hiányoznak, a Tortured Souls és a Devil´s Spawn mindegyikre egy-egy jó példa, az Into The Light pedig a szépség és felemelkedés cilinderébe enged betekintést. Ha Brian Ross orgánuma súlyosabb lenne, a gitárok hangzása ordasabb és a doboké súlyosabb, akkor simán rá lehetne fogni, hogy progresszív thrash metállal állunk szemben, de éppen a fentebb említett hiányok miatt tradicionális NWOBHM!
Nagyon érdekes érzést ad, hogy olyan zene szól, amelynek gyökerei 28 év (tehát egy fél emberélet) távlatából hajtanak, találnak táptalajt. Igazából nem ismerem a korai anyagaikat, így nem is mennék bele semmiféle különösebb hasonlítgatásba, a Megadeth féle építkező, elitizmus viszont gyakran eszembe jutott, ahogy lepörgött ez a közel egy óra muzsika. A Digi-pack verzió tartalmaz két bónusz dalt és két klipet mpg és mp4 formátumban. Az angol srácok, pedig jól eltalált szólókkal gazdagítják az amúgy erős hangzású, és baromi rossz külsőségekkel megáldott új lemezt.
Az Iron Maiden és a Manowar neve is több helyen felmerült, de ez köszönhető annak is, hogy nagyjából egy műfajban lélegeznek, a vasszűzékhez képest túlságosan is komolyak a szövegek (élet, értelem, szociális problémák, háború és politika), a Manowar feeling ördög-motor-csajok, pedig logikusan megint csak alattuk marad. A Blitzkrieg gondolkodik és alkot, aki pedig vevő rá, az hallgatja!
Semmiképpen sem mondható, hogy a retro divatba jövetele miatt tértek vissza és játszották fel a dalokat, hiszen folyamatosan adtak magukról életjelet, s némely téma még az én thrash-death csiszolta fülembe is beszivárgott, és azon kaptam magam, hogy egy igényes és jól felépített albumot hallgatok, amely, ha nem is fog meg 100%-osan, azért több mint háttérzene… nekem… s neked? Füleljed!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
