Bár a szemfülesebb hallgató 10-ből 10 bandára vágja rá, hogy death metal (a dallamosabb vagy brutálisabb verzióból), ha megtudja, hogy Svédországból származik az adott csapat, s a félrevezetésre még jobban ráépít, ha azt mondom göteborgiak… Azt hiszem ilyenkor a melodikus death metal jelzője csuklóból szakad fel belőlünk, pedig, ha a 98-ban alakult Mustasch-ról esik szó, akkor ez a hirtelen felindulás, előreítélés és skatulyázás több mint sántít. Ralf Gyllenhammar bandájáról van szó, akinek neve könnyen csenghet ismerősen többek előtt is, hiszen a 90-es évek közepén frontembere volt a méltán kultikus crossover metal csodának, a B-Thong-nak. A Mustasch rengeteg anyagon van túl, de valójában mindösszesen négy nagylemezt tudnak felmutatni, s ebből is a legutolsó Latest Version of the Truth címre keresztelt kerozin hidraulika megelőzte a mostani kritikánk tárgyát. Igazából nem értem a kiadót, miért rakja fel a promólistára azt a kislemezt, amit közel két éves, s azóta több kiadás is követett, és miért van az, hogy csak egy lemez érkezik átlátszó nejlon tasakban… Na de hagyjuk a felesleges körítést, inkább nézzük mit dobál össze a négy képregényhős!
Amit kapunk, az komplex egyvelege a döngölős stoner muzsikának a heavy és hard rock régies lüktetésével vegyítve és nyakon öntve egy kis alternatív ízzel, úgy hogy közben sem a feelingben, sem a kivakart mélységben kárt nem tesznek. Tipikusan az a fajta zene, amit akkor hallgatunk, amikor valami nagyon bánt, a volán mögé pattanunk, bömböltetjük a zenét, és az anyósülésről olykor felemelve az üveget nagyot kortyolunk a sebesség és kanyarok övezte úton a vodkából. Nekem olyan csapatok ugrottak be erről az 5 dalról + egy koncert + egy klip, mint a régi Kyuss, Corrosion of Conformity, olykor pedig egyenesen Melvins vagy Godmack. Nem mondható el, hogy végig száll csak a dolog, akadnak benne erőteljes,
igazán zakatoló, vagy éppen öntörvényű forró karburátorok, a gyertyák izzanak, a benzingőz pedig az égbe csap… ahogy a rock’n’roll is beoson a kiskapun, erre ott van példának a címadó dal, vagy agressziónak a My Disorder utolsó egy perce, hard rock-nak kolompos megoldással a Do Or Die, repítő fejvesztő sebesség mámornak, pedig a Nailed To Pain. A The Dagger koncertje egy stockholmi fesztiválon került rögzítésre, bennem túl sokat nem mozgatott meg, éppen a vaskós hangzás hiányzik belőle, amitől a többi dal, annyira süt, amúgy az Above All 2002-es debüt nagylemezről vadászták rá. Végül a klip mutatja be a svéd arcok hangulat-gyár, öröm-élvezet showját, amely megint csak a címadó nótához készült (megjegyzem az EP leggyengébb dala).
Nincs más hátra, mint úgy hazajutni, hogy ne ázzunk el teljesen, és a rend büszke őrei se vegyék el rég elvesztett jogunkat a vezetéshez… sokat és sok félét lehetne írni még, de azt hiszem zárásnak jó lesz a végső konklúzió; a Mustasch nem alkot sem csodát, sem újat, nem játszanak sem rosszat, sem túl jót, csak kiszolgálják a hangulatot, építik a scenét és lépkednek lassan és másnap fájófejjel, de magabiztosan.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
