Az olasz Folk Stone még egy igencsak fiatal banda az európai folk metal véráramban, hiszen három évvel ezelőtt alakultak, és mindösszesen egy nyúlfarknyi demó van a hátuk mögött, na meg persze a most górcső alá vett nagylemez, melyet előzetesen már sikerült elég komoly slunggal beharangoznia a zenei szakmának, de ahogy a jó bornak sem kell cégér, úgy gondolom jelen esetben sem a szóbeszédnek, hanem magának a produkciónak kell számot adnia arról, hogy az olaszok új reménysége vajon beváltja-e a hozzá fűzött reményeket..
Be is készítettem magam mellé a sört (korsó helyett dobozost), hogy át tudja magam adni a középkori krimók nyújtotta felszabadult hangulatnak.
.gif)
Ha valakinek a nyolctagú brigád nevéből nem lenne egyértelmű, itt bizony folk metallal állunk szemben, valami hasonló kivitelezésben mint ahogy a Corvus Corax, Schelmish vagy az In Extremo öntözgeti virágait, szóval döntően a német zenekarok inspirálták a Folk Stone-t. Nagy csodákra nem kell számítanunk, a lényegi dallamokat a trombita és a duda hozza, ennek köszönhetően a legtöbb dal a hangzásbeli hasonlóságok miatt erősen egybeolvad.
Sajnálatos, hogy el kellett keserítsem az olaszokat, akik már tűkön űlve várták a recenziót az új üdvöskéjüktől, de sajnos amellett hogy újdonsággal nem sikerült előállni, magához a folk műfajhoz sem sikerült túl sok plusszt hozzátenniük. Én sokkal inkább kedvelem azokat a folk metal zenekarokat ahol az autentikus dallamokat, vagy a folklór elemeket nem próbálják meg elnyomni mindössze egy hangszerrel, mert ilyenkor jön a képbe az az érzés, hogy tingli-tangli zenét hallunk. Noha nem vészes a helyzet, de valahol jelen esetben is az van, hogy a duda az aduász, annak kell vinnie mindent, az formálja a dalokat, minden az alá van rendelve, én meg elfelejtem hogy dáridót vagy metallemezt hallgatok. Háromnegyed órán át a duda érces, magasan elhelyezkedő hangját hallgatni nem a legjobb. Pont ugyanez volt a bajom a nemrég megjelent Nachtgeschrei, vagy éppen Korpiklaani albumokkal is, hogy nem a gitárokkal próbálnak igazi folkos hangulatú zenét játszani (mint teszi azt mondjuk az orosz Butterfly Temple,a honi Dalriada, a Falkenbach vagy a Windir, de a sor folytatható sokáig), hanem egy bizonyos hangszert állítanak a középpontba, és erre jönnek az amúgy eléggé egyszerűnek számító alapriffek, s ha ezt a bizonyos népi instrumentumot elhagynánk, és csak a letisztult gitárokat hallanánk, bizony sok nem maradna belőle! A Rocco Nere c. számban azért próbáltak ügyeskedni e téren, de túl sokáig nem merészkedtek, a nyitó gitárriffek után kapjuk is ugyanazt, ami miatt a lemez nem túl életképes…
Na, azért hogy valami jót is mondjak, a középkori miliőt sikerült megteremteni, és még a hangulat is a helyén van egy kis jóindulattal, illetve amíg a legtöbb zenében kifejezetten negatívumként említeném meg az olasz nyelv jelenlétét, addig itt az ember hamar túlteszi magát rajta, és onnantól kezdve már egy egészen elfogadható tényezővé válik. Ahogyan a dallamos death metal vagy a metalcore divattá vált az ezredforduló óta, úgy elmondható ugyanez a folk metalról is, a nagyobb baj hogy az utóbbi időben egyre több a középszerű vagy annál is rosszabb lemez, már-már tendencia, így remélem idővel ez is lecseng..
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
