Fall of the Leafe
Aerolithe

(Firebox Records • 2007)
snecy
2008. május 30.
0
Pontszám
7.5

A tavalyi év bőséges kínálatának szórásából eleddig kimaradt a finn csapat Aerolithe című nagylemeze, tulajdonképpen én is csak megkésve, majd egy év csúszással tudtam meghallgatni, így noha nem a legidőszerűbb a kritika megjelenése, azért remélem nem vesztette el a dolog az aktualitását!
Nem mondhatni, hogy a Fall of the Leafe meglovagolta volna a nagy skandináv hullámokat, hiszen jóformán csekély mértékű ismertségre tettek szert pályafutásuk alatt néhány közismertebb névvel szemben, annak ellenére hogy nem éppen most alakultak és zenéjük mindigis megérdemelt volna néhány keresetlen szót. Hogy létrejövetelük óta már elszálltak az évek, arra jó példa ez a lemez is, hiszen már a hatodik a sorban!

Azt azért túlzás lenne állítani hogy egy kórosan alulértékelt zenekarról van szó, de hogy rendszerint albumról-albumra igényes tálalású zenével állnak a hallgatóság elé, az egészen biztos. A konkrét meghatározásnál kicsit bajban is vagyok, hiszen rendkívül tarka az összhatás, ugyanis az alapvető gótikus jegyeken kívül találkozhatunk sok finom progresszív megoldással a lágy ívű gitárok és a kicsit rendhagyó ének felől, emellett ott vannak a dallamos death metal alapok is, amik azért tartást biztosítanak a daloknak.
Az implementáció kétségkívül ízléses formát ölt, ám azt hiszem hogy a csapat Volvere és Vantage albumai egy kicsit többet mutatnak ezekből a tulajdonságokból. Túlzott keményeségre azért nem kell számítani, ez a zene igazából nem is erről szól, ígyhát nyilvánvaló hogy aki zúzdára és reszelésre vágyik,annak nem feltétlenül tudnám ajánlani.
Számomra mindenképp egy jópont, ha konkrét hatásokat nem tudok felfedezni a zenében, ez hellyel-közzel most is igaz, bár ehhez nagyban hozzájárul Tuomas Tuominen éneke is, akinek a hangjához hasonlóval még nemigen találkoztam. Azt viszont állítom, hogy ez a fajta éneklés nem sok zenéhez passzolna, ide viszont tökéletesen. Azt hiszem ha mégis le kéne írnom a gitáros szekció ténykedését, akkor nagyjából úgy határoznám meg, hogy egy csipetnyi a késői Amorphis-ból (Eclipse, Silent Waters), egy nagyobb rész a Sentenced-ből, illetve egy ugyancsak kis szelet a Lacrimas Profundere-ből, bár ezutóbbi leginkább a dalok hangulata miatt.
A dalok hangulata a másik érdekesség, végülis ha ránézünk a rendkívül szépre sikeredett borítóra, mely egy nagyjából múltszázad eleje korabeli esőáztatta őszi életképet ábrázol szecessziós, neoreneszánsz épületekkel, öreg favázas villamossal, akkor el is mondhatjuk hogy zeneileg ezt az antik korképet sikerült tökéletesen reprodukálni. Az idő megállt, és ez a fülledt, kicsit patetikusan retrospektív hangulat ami itt ragadt! A zene pedig ennek ellenére nagyon is modern a maga módján..

Összegzésképpen azt lehet elmondani, hogy megintcsak egy érdekes albummal szolgálta ki közönségét a Fall of the Leafe, de hogy ez a közönség a mai napig is csak szemernyi, az hét szentség! Ez a lemez is messze van a hibátlantól, ezt azért illik elmondani hiszen elvtelenül nem akarok védeni semmit sem. Nem hibátlan, hiszen az énektémák gyakorta hasonlóak, és maguk a dalok sem késztetnek a továbbgondolásra, ezért megintcsak azt tudnám mondani, hogy aki ismerkedni akar a finnek zenéjével az lehetőleg a korábbi albumokkal kezdje, azok egységesebbek és egyben élvezetesebbek is!

FotL Honlap

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.