Kissé meglepve tapasztalom hogy a finn Diablo-ról ezidáig még egyetlen magyar nyelvű recenzió sem látott napvilágot, értve ezalatt az összes honi online médiumot – Persze ezt közel sem azért tettem hozzá, mert valami megkerülhetetlen zenekarról lenne szó, hanem inkább amiatt mert ők is a legnagyobb finn dömping idején hozták ki a lemezeik többségét, s a mai internet ajándékozta gyors beszerezhetőségek tekintetében meg egyenesen csodaszámba megy, ha egy majd féltucat lemezes bandáról elvétve találni csak hírmorzsákat. De hogy egy kicsit konkretizáljuk a dolgokat, a Kalajoki-ban székelő brigád még annak idején 1995-ben jött létre Diablo Brothers néven, s a korai évek alatt amíg ezt a nevet használták mindössze néhány demót nyomtak ki magukból, majd ’99-ben elhagyták a Brothers utótagot, és szimpla Diablo-ként tevékenykedtek tovább, innentől kezdve pedig nagyjából két évente jelentetik meg lemezeiket. A sorban a legfrissebb a görög mitológiából kölcsönvett s megmintázott Icaros, Daedelus fia, aki nagy elbizakodottságában túl közel repült a naphoz, szárnyai megolvadtak és a tengerbe merült… a történet biztos sokaknak ismerős lehet, már csak azért is, mert bő 25 évvel ezelőtt az Iron Maiden már hozzányúlt a témához.
A recept ami alapján dolgoznak a finnek roppant egyszerű, de talán közel sem tekinthető a végállomásnak, pláne ha azt nézzük hogy a kezdetekkor még leginkább a death metal és a metalcore hibridje érvényesült, mint majdnem mindenki másnál az ezredforduló táján, később viszont tisztult a dolog és kezdtek elmaradni a szikár death riffek és a húzós szólók, ezekből mementóként azért maradt valami, de mostmár inkább egyfajta jobb értelemben kommersz modern thrash/death egyvelegről beszélünk horzsolósnak mondjuk nem mondható riffekkel s azonnal ható melódiákkal. A metalcore-os/HC-s hatásokból is leginkább a vokál maradt meg az üvöltésekkel és acsarkodással, amit tulajdonképpen gyakran szakítanak meg tiszta vokálos részek, szóval etéren is a sémákból és sablonokból táplálkozgatunk, mint ahogy a sampler és effekthasználatról is hasonló dolgok ugranak be, hiszen a hatásosnak szánt sampler felvezetések után legtöbbször ugyanúgy és ugyanakkor kezd subickolni a dörzspapír, amik egy kicsit még populárisabbá teszik az amúgy is elég populáris zenét…egyfajta habarcs a téglák között. Néhol talán azt érezni hogy ezekre az átkötésekre nagyobb hangsúlyt fektettek mint kellett volna, lásd a
Trail of Kings rendkívül béna és ide nem illő prüntyögős-folkos dallamait, vagy az
Into the Sea-ben a viharba keveredett hajó vészjelzésekre emlékeztető reménytelen hangjait…A befogadhatósággal pedig kizárt hogy bárkinek is gondja lenne, viszont komoly hátrány hogy a keményebb death és thrash érzésvilággal rendelkezőknek túl könnyű és súlytalan, kommersz fémgöngyöleg, néhol kicsit homogén ízzel.
.gif)
Új háborúkat nem indít a Diablo, talán még csatákat sem nyer, de a könnyedebb és dallamosabb death/thrash hívők számára portyázásnak megteszi!
