Haggard
Eppur Si Muove

(2004)

2005. november 4.

0

Pontszám

10

Húsz másik albummal jött, de már első hallgatáskor messze
kiemelkedett az összes közül változatosságával; azzal, hogy a
végtelenségig fenntartja az érdeklődést önmaga iránt. Ez az érzés
azonban nem fajul patetikussá, az ötven perc mindegyike merő élvezet
és meglepetés. Ezernyi dolog találkozik itt és folytatja együtt az
útját. Mindenféle nyelv (angol, német, olasz), énekstílus (operai
férfi/női, hörgés, károgás, kántálás) és hangulat találkozik
egymással. A stílusát sem lehet ilyetén korlátok közé szorítani,
talán a gothic kifejezés illene rá, de azon táborból kikerülő
bandákra gondolva rá kell jönni, hogy a Haggard sokkal több náluk.
Egyszerre vannak jelen emelkedett szimfonikus, nyers darálós és
szomorkás akusztikus részletek, mindezek számonként is gyakorta
cserélődnek, és nem csupán témák halmozásáról van szó. Azóta kb.
ezerszer hallgattam a lemezt és nem tudok betelni vele. A hangzás
fenomenális, a számtalan hangszer szinte életre kel még mezei
hangrendszerben is. A női ének különösen gyönyörű, és ugyan még nem
néztem az infókat a weboldalon hogy ki mit gondol, de biztos, hogy
százszor lekörözi mai divatos gothic metal énekesnőket egytől egyig.
A férfi énekhang is szép és változatos, látszik, hogy mindez nem csak
azért van, hogy egy tehetségtelen énekest elfedjen, hanem úgy ahogy
van művészet. Ahogy mondtam, mindegyik szám hatalmas, de nekem a
személyes kedvencem a hetedik The Observer című, ami rövidségével,
nyerseségével kiemelkedik a többi közül. Végre egy német banda, ami a
legjobbak között van.

Ha nem lenne rengeteg albumom, köztük Satyricon – Nemesis Divina,
vagy Immortal – At the Hearth of Winter, akkor azt mondanám mind
közül ez a legjobb.

Egyébként a korábbi Haggarok csupán zsengék, a színvonaluk messze
elmarad a jelen írás tárgyától. Csalódás ért velük, de rá kellett
jöjjek, azok az albumok csupán azért kellettek, hogy elvezessék a
zenekart az Eppur Si Muove mesterművéhez.
Kíváncsian várom a folytatást.