Egy őszinte beismeréssel kell kezdenem. Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag elég sokáig ódzkodtam a CD meghallgatásától, bevallom még a celofánt se szakítottam le róla vagy két hétig. De aztán erőt vettem magamon, és milyen jól tettem.
Ugyanis a kecskeméti/szabadszállási Rádió Bűnözők (alvilági nevükön: Vasálarcos, Birka, Doktor, és Kisjancsó), tényleg bűnöznek második nagylemezükön. Ha mással nem is, mint azzal a szimpatikus tettel, hogy még véletlenül sem kommersz, rádióbarát számokat farigcsálnak az éppen aktuális divat kaptafájára húzva, és nem is szegecseket élesítenek gorombán bömbölve, hanem egy igényes, és felettébb érdekes, több, mint egyórás „merényletet” követnek el ellenünk.
Régen hallottam már magyar nyelven muzsikáló bandától, ennyire a széllel szembepisáló hozzáállással készült anyagot, (főleg a szövegekre értem), amelyen ráadásul egy darab unalmas tétel sincs. A jófajta, húzós, izmos riffek kiszámíthatatlanul keverednek a kevésbé metálos, bontogatós rock-akkordokkal, sőt, barátian megférnek a párszor teljesen akusztikusba váltó gitártémákkal is.
Ez így első olvasatra elég vadnak tűnhet, de higgyétek el, a fiúk veszettül, és egyre sikeresebben dolgoznak a kör négyszögesítésén, ti. tényleg egységessé válnak a kompozíciókon belüli különböző stílusok, és a szokatlan, groteszk szövegvilág is meghökkentően jól rásimul a megszokottabb metálos muzsikára.
Az biztos, hogy nem háttérzene a korongon hallható egy tucat saját szám, és erősen javasolt a szövegkönyv bújása is, hogy legalább az esélyünk meglegyen arra, hogy megfejtsük Bajusz Sándor énekes/basszusgitáros sorait. (Ezzel kapcsolatban – ne legyen igazam, de lehet -, hogy problémái lesznek, de hát ízlések és pofonok.) Nála nem is működhetne jobban az az örök igazság, hogy a rock’n’roll-t élni kell, és az a hatalmas közhely, hogy a legjobb témákat a való élet adja. Gondolom ezen okok okozataként köszönnek vissza a már-már alternatívos, nem szokványos megfogalmazások, amelyek elég ironikus köntösben feszítenek, és amelyek többsége – simán el tudom Sanyiról képzelni – még a (régi) KFT-s Laár-Bornai kettős kifacsart világlátása által ihletve születhetett.
A csapat két, képzett gitárosánál, Baranyi Krisztiánnál, és dr. Haskó Imrénél, zenei forrásként, a rövidhajú, festett szemű, és a fekete albumos Metallica-korszak számai lehettek a legnagyobb kedvencek, de az AIC borultsága sem áll tőlük távol, sőt még egy kis délies C.O.C. hangulat is bevillan játékukat hallgatva. A Takáts Tamás frizurás (ő mondta!), még csak 17 éves Jancsovics Máté pedig hihetetlenül érzi az „öregek” által diktált tempót és fílinget, sokszínű játékával még emel is a zenei előadás amúgy sem átlagos színvonalán.
A nótákról „leg”-ekben: a „Ne hagyd”, a legbrutkóbb riffeket felvonultató, a „Föld, víz, jég”, a legdepressziósabb szövegű, a „Szájon át”, a legdögösebben megdörrenő, az „Élet”, a legnagyobb meglepetést okozó (a szimfónikus kíséret miatt), a „Mi a nevem”, a legfurcsább énektémájú, a „Hulla könnyed” a legjobb himnuszt rejtő, az „Ikon„ a legpoénosabb sorokkal kigúnyoló, az „Égess el!” a legmonumentálisabb, szerelmes-szakítós, a „Vágy balladája”, a legretrósabb, Zeppelin-ízű (az első háromnegyede), a „Valaki vár”, a leglendületesebben pörgő, a „Canal 8”, a legtöbb, és legjobb szólókat tartalmazó, és az „Utolsó refrén” pedig a legbizarabb történetmesélős.
A Sz.A.R. (ne ijedjetek meg, nem kell kisípolni, mert ez a Szabadszállási Amatőr Rockfesztivál-t jelenti), Fesztivál szervezői egyetlen – fejvakarást, és kínos pillanatokat előidéző – „megbocsáthatatlan bűn”-t azért csak elkövettek. A lemez végére, tizenharmadikként, és szerintem teljesen feleslegesen, odabiggyesztették a Depeche Mode, „Personal Jesus”-át. (Nem a dallal, és nem is a feldolgozás minőségével van bajom, hanem azzal, hogy a saját nóták vannak olyan erősek, hogy elvigyék külső segítség nélkül is a balhét.)
Ha ez nem történt volna meg, akkor még talán majdnem maximális közeli is lenne a tiszteletem.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
