Fekete Sereg
Ősi dal, ősi szó

(Nail Records • 2009)
2009. március 27.
0
Pontszám
7

A heavy/power metal határmezsgyéjén menetelő kaposvári Fekete Sereg már az ötödik nagylemezével okoz kellemes perceket, a stílus, és a magyar históriás mesélős muzsika híveinek. Nagy megfejtések, és a háton felálló szőrt okozó meglepetések most sincsenek, de őket nem is ezért illik kedvelni, és most sem mindegy, hogy milyen hangulatban, netán mi után, közben hallgatjuk az albumot, hiszen a banda egy külön kis szigetet képvisel a nagy magyar zenei óceánban.
.

Kis kitérőként, had’ kezdjem azzal, hogy a csapattal kapcsolatban sokan negatívumként emlegetik, hogy a nem annyira virtuóz hangszerkezelést igénylő számaikat megtámogatandó, kardos, páncélos harcosokkal állnak ki nagyobb bulikon. Ezen kritikusok ezáltal a látványos rock/metal zene mellett magukat elkötelezett legnagyobb külföldi ikonokra is ítéletet mondanak, hiszen, ne feledjük, néhányuk már az „ősidőkben” is rengeteg plusz elemmel egészítette ki zenei produkcióját. (Lásd pl. Kiss, Alice Cooper, Judas Priest, Twisted Sister, stb. Aztán a nyilvánvaló technikai tudás mellett is maradt sokuknál ez a stratégia, hogy csak a mai napig is alkalmazott black metal féle horrorisztikus arcfestésről, a most divatos pagan/folk zenét játszó muzsikusok ősi mintájú ruhatáráról, és egyéb hard/heavy formációk színpadra citált segédeszközeiről ne is beszéljünk.) De a rock’n’roll, vagy nevezzük egyszerűen csak metalnak, nem a szórakozásról/szórakoztatásról (is) szól?

A Fekete Sereg zenéjének alapmotívumait megadó két bárdista, Séta Attila és Vörös Gábor most is elég komótosan, kimérten, majdnem darabosan, viszont letagadhatatlanul súlyos hangzással megtámogatva játszik, és amikor már kezdene egysíkú lenni az anyag – hogy a dramaturgiai egyensúlyon is javítsanak -, vagy felgyorsítják a tempót, vagy egy kis akusztikus bontogatással könnyítenek a ránk nehezedő nyomáson. Ezt a szürke, komor világot hangulatos szólókkal teszik barátságosabbá, ami által jóval árnyaltabb lesz a felsorakoztatott tizenegy nóta összképe.

A ritmusszekció két tagja, Törőcsik Tibor basszusgitáros, és a legújabb „harcos”, Takács Zoltán dobos megbízhatóan alapozik, és – ami az Audioplanet-ben történt rögzítésnek és keverésnek hála – ez kivételesen jól hallatszik is.

Molnár Zsoltot nem egy dallampárti, nagy ívekkel rekesztő énekesnek, hanem „csak” egy elég szűk tartományban mozgó, erős szövegkántálásra, és együtténeklésre buzdító refréneket üvöltő, bömbölő dalnoknak ismerhetjük, akinek van egy kis Smici-s, Katona Laci-s, sőt néhol Rudán Joe-s árnyalat is a hangjában. Az ő előadásában most is nagy többségben történelmi, magyar hősöket és a dicsőbb napokat, eseményeket megidéző sorokat kapunk, de mivel következetesen felvállalt koncepcióról van szó már a kezdetek óta, ezért nem lehet beléjük kötni. Újításként feltűnik egy-két személyesebb hangvételű tartalommal bíró nóta is („Felégett híd”, „Túl késő már”, „Sötét napok”), és két, úgymond globálisabb témát megéneklő dal is elhangzik, az „Atlantisz öröksége”, és a „Bűneink súlya”.

A Fekete Sereg tehát töretlenül halad előre a maga választotta úton, és valószínűleg ez a lemezanyag is gyarapítani fogja a hozzájuk csatlakozni vágyó „katonák” eddig is impozáns méretű táborát.

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.