System of a Down
Hypnotize

(2005)
Avatar
2005. november 22.
0
Pontszám
8.5

Az új lemez szinte semmiben sem különbözik a többi SOAD albumtól. Zenéjük ugyebár elég nehezen definiálható, főleg metál, néhol punkos-rockos, folkos beütéssel. A kritika tárgya a Mesmerize folytatása tulajdonképpen, és valljuk be, a Mesmerize-al, a zenekar valamilyen szinten elmozdult populárisabb irányokba, azonban megnyugtatok mindenkit, a Hypnotize nem sokban követi elődjét. Ez furcsa kijelentésnek tűnhet annak tükrében, hogy szinte egy időben íródtak a két album dalai, de úgy érzem a Hypnotize-ra kevésbé a nagyközönségnek szánt dalokat sikerült válogatniuk. Persze, a jó dallamokról most sem mondott le a zenekar, mégis a számok szerkezete, a furcsa megoldások miatt, elsőre kevésbe befogadható az anyag.

Talán a Toxcitity volt ennyire agresszív és egyszerre már-már melankolikus korong. Az Attack c. szám rögtön egy kiadós zúzdával kezdődik, mely nem sokkal később átvált egy dallamos részbe, melyen Serj és Daron együtt énekel, majd újra egy durvulat. Szinte az összes számban található gyorsabb és egy lassabb rész, de ezek elég ötletesek, szóval nem fullad unalomba a zene. Míg az előző albumon Daron nem sokat vokalizált, itt rendszeresen feltűnik hangja, Serj pedig hozza a formáját, mint eddig is: üvölt, énekel, mindenféle hangszínben. Meglepő módón, a címadó szám, nem a legjobb a lemezen. Kiemelném a Stealing Society-t, mely alatt egy igencsak rockos téma megy, de ezt is jól össze tudták fűzni a szám súlyos részeivel. A Tentative sok tempóváltást tartalmaz, a közepén egészen akusztikussá válik, Serj szomorúan énekel, („Where do you expect us to go when the bombs fall?”), mondhatjuk, ez egy epikus dal (összképként legalább is ez marad meg róla az emberben). She’s Like Heroin mintha az első albumról került volna ide, laza témával, idióta szöveggel. A lemez két lassú tétele, az Lonely Day, és a Soldier Side, mely egyben a két album (Mesmerize – Hypnotize) lezárása is.

Szinte az összes dalt ki lehetne emelni, annyira egyediek.

Nem vagyok teljesen elégedett, azonban, véleményem szerint a Dreaming nem sok újat mutat, a Holy Mountains pedig kicsit unalmas. Soloból mindösszesen egyet számoltam. Hangzás milyenségéről nincs is értelme beszélni, pénzük van bőven, ennek megfelelően gondolom profi stúdióban folyt a felvétel, de külön meglepetés, – más populáris zenekarokkal ellentétben – hogy az éneket nem tették túlságosan előtérbe. Szövegek témái terén nincs sok újdonság: háború, mindennapi élet, társadalom, problémák. Már a Mesmerize-nek is érdekes borítója volt, ez is hasonló stílusban készült, nekem tetszik, kis túlzással mintha S. Dali festette volna. Gondban vagyok a pontozással, hiszen tényleg fantasztikus a korong, többségében jók a dalok, de nálam még mindig a Toxicity az elit, melytől, ha nem is jócskán, de elmarad. Összefoglalásképpen elmondható, hogy akinek tetszettek a csapat régebbi lemezei, mindenképp tegyen vele egy próbát, rajongónak kötelező, de szerintem bárki, aki jobban belemerül, nem fogja megbánni.