Devin Townsend
Synchestra
A kanadai énekes-gitáros Devin Townsend 7. stúdióalbuma a január 20-án megjelenő Synchestra. Jómagam, eleddig nem ismertem „Heavy Devy” albumait, mindössze annyit tudtam róla, hogy szólóalbumok kiadása mellett, a Strapping Young Lad oszlopos tagja.Mivel friss szólóalbuma nagyon „betalált” nálam, utánanéztem, mit is érdemes tudni, erről a „zseniális-őröltnek” tartott Vancouveri fickóról.
Pályája kezdetén Steve Vaival zenélt, énekesként szerepelt Vai „Sex & Religion” albumán, majd az útkeresés időszakában zenélt a Wildheartsal, a Front Line Assemblyvel, projectezett Jason Newsteddel és Geezer Butlerrel is. Húszas éveiben egy csábító lehetőség is adódott számára, hiszen az épp énekest kereső Judas Priestis „megkörnyékezte” Rob Halford helyére, azonban Ő a nehezebb utat választotta, és a Strapping Young Lad élén szélsőségesebb, thrases alapú indusztriális jellegű albumokat készített, és emellett szólóalbumokat adott ki.
E szólóalbumok ismertetőiben közös pontként jelenik meg, hogy nehezen befogadható, összetett, mindenféle zenei elemek szövedékéből felépülő masszának, hangulatzenének írják le Devin zenéjét, de egyben elismerik énekesi és gitárosi teljesítményét, amire az új albumon se cáfol rá Devin, de én azt hozzátenném, hogy aki kicsit nyitottabban, netán a külvilágot teljesen kikapcsolva, csak a zenére koncentrálva hallgatja az albumot, az kitűnően fog szórakozni.
Ha egy, hozzám hasonlóan a zenekart nem ismerő embernek kéne leírnom, hogy mégis miféle zenét játszik Devin Townsend, eléggé bajban lennék, hiszen párhuzamot keresni, más bandákhoz hasonlítani nem igazán lehet, inkább az van, hogy az ember hallgatja az albumot, és dalról-dalra, percről-percre más-más „hatást”, elemet fedez fel a zenében:
A Let It Roll akusztikus gitárral induló, nyugis dal, ahol kikapcsolsz, leülsz egy fotelba, leoltod a villanyt, megragadsz egy sört és kizárod a világot. Amúgy meg nagyszerűen énekel benne Devin, egy tengerpart képét juttatja eszembe alkonyatkor, tábortűz és nyugalom… Meg persze azt, hogy ez az idill nem tart soká…
Az ezt követő Hypergeek is akusztikus gitárral indít, de átvált egy könnyed, klasszikus zenei hatásokat hordozó részbe (végig sok ilyet rejt az album egyébként, valószínűleg a címe is innen eredhet), amit meg hirtelen egy amolyan Dream Theateres, progresszív, de lendületes, pörgős zene követ, amiben úgy dübörög a lábdob, mint a Fear Factory albumain. Szóval egy rövid, de összetett, pörgős, hangulatos darab.
És már jön is a Triumph, ami nálam az album csúcspontja. Az elején még visszafogottabb énekkel indul a dal, ami szép fokozatosan egy akkora prog rock/metal dallá terebélyesedik ki, hogy az hihetetlen. Devin éneke itt végig változatos (hol magas és tiszta, hol erős, rock hang, sőt üvöltős-hörgős részekkel is tarkított), és az egészre a dal középrészén hallható zongorás verze teszi fel a koronát. Hibátlan dal. Összetettségére még csak annyit, hogy egy countrys résszel, és egy kis elszállós gitárszólóval is tarkított. A Sunset is egy ehhez hasonló könnyed, prog rock „csoda” még.
A Babysong meg amolyan altatódal, keringőre emlékeztető zenei alappal. Ugye milyen hülyén hangzik??? És mégis jó.! A Vampiria nótát egy másfél perces „beteg” szösszenet vezeti fel (Vampolka)ami meg egyfajta wurlitzer-zene, a ’70-es évek rajzfilmjeinek zenéjét idézve. De komolyan, ez a dal olyannyira „beteg”, mint a terepszínű ruhába bújt Kockásfülű Nyúl, vagy a madárinfluenzás Kukori és Kotkoda. Aki netán ettől komolytalannak érzi az albumot, és emiatt „dobja” el, az nagyot hibázik, hiszen például ez átvált egy akkora, a legjobb US power metal bandákat, szövegében meg King Diamondot idéző dalba (Vampira), ami szintén az album legjobbjai közé tartozik.
A további dalok is nagyon jók, van közötte elszállós space-rock darab (Mental Tan), dallamos, sodró tempójú progresszív metal (Gaia), sőt van amiben női ének is felbukkan (Pixelate),de végig változatos, tempó és keménység egyaránt.
Az albumot (rejtett dalként) egy vidám, amolyan Bee Gees hangulatú, de azért még bőven hard rock „örömködés” (Sunshine & Happiness) zárja le, amire fogod, feltekered a hangerőt, kimész netán még egy sörért a kamrába, és meghallgatod újra az albumot. Legalábbis én így tettem, és nemcsak egyszer.
Az idei év első kellemes meglepetése…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
