A New yorki Defeatist a tengerentúli grindcore színtér egy újabb feltörekvő képviselője. A 2005-ös megalakulásával tulajdonképp még fiatalnak mondható trió két kislemez, egy split, valamint a tavalyi Sharp Blade Sinks Deep Into Dull Minds című gyűjteményes anyag után idén jelentette meg bemutatkozó nagylemezét. A 19 dühös, vad, kaotikus grindcore bombát tömörítő cd-nek a Willowtip szavazott bizalmat, ezzel a kiadóval pedig elég nagy esélyt kaptak arra, hogy szélesebb tömegek előtt ismertessék meg magukat.
A Willowtip nem is nyúlt velük mellé, a zene gyors, agresszív, ütős, ahogy kell. Egyetlen zavaróbb momentuma az egysíkú vokalizálás; a Kalibas-ból érkezett Aaron Nichols gitáros / énekes gyűlölettel teli fröcsögése hosszabb távon elég egyhangú. Tökéletesen illik ebbe a közegbe, ne értsetek félre – csak egy kicsit használhatná változatosabban is a torkát. Ha az énekben nem is, azért a zenében törekedtek az egysíkúság kerülésére; az intenzív grindcore témákat több helyütt vegyítik komor sludge borulásokkal, amik eleinte kapaszkodó gyanánt funkcionálnak a számok kíméletlen áradatában. Túlnyomó többségében szélvészgyors darálásokkal van teli a korong, de rögtön a nyitó Heresy Delusion középrészében olyan vontatottabb riffek figyelhetők meg, melyek egyértelmű Eyehategod / Buzzov-en / Grief hatásokról tanúskodnak. Ezek a beteg, disszonáns kiállások amellett, hogy kicsit megtörik a gyorsaság egyeduralmát, kifejezetten morózussá, tüskéssé varázsolják az albumot. A Ways Of Weakness vége, a zajos Man’s Inhumanity To Man, vagy épp a Xtul irgalmatlan lassulásai üdítően hatnak ebben a sebesség-orientált környezetben. A zenészek is igyekeznek kitenni magukért, Aaron riffjei jók, Joel Stallings dobos pedig (Joshua Scott basszusgitárossal kiegészülve itt az Anodyne ritmusszekciója) az átlagnál nagyobb fantáziát visz játékába, erre jó példát kínálnak a Malice Engine metalos sulykolásokkal nehezített tételében a tördelt dobtémák, a Death Holds Her Brood cifrázásai, vagy épp a Drained fifikásabb pörgetései. A hangzásnak köszönhetően játéka jól hallható a vastag gitársound mellett is. Apropó hangzás, Colin Martsonnak eddig nem a produceri oldalát ismerhettük, az ő neve inkább a teljesen agyahagyott, technikás gitározással forrt össze a Behold… the Arctopus, az ahhoz hasonló zenei világot black metallal fűszerező Krallice, vagy épp a nyakatekert Dysrhythmia és Indricothere bandák kapcsán. Itt viszont megmutatja, hogy a potméterek tekergetéséhez is konyít annyira, mint a húrok gyalázásához.
Mindössze 27 perc a Sixth Extinction, ami ideális ebben a műfajban. Ha nem is újítják meg a stílust (ahogy mondani szokás), s nem is annyira fogósak, mint a Nasum, vagy az Afgrund, azért ajánlottak számodra, amennyiben kedveled az olyan bandákat, mint a Kill The Client, a Cattle Press, vagy a Brutal Truth.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
