Két, underground szinten felettébb aktív figura alkotja ezt a doom/death zenekart, a gitáros, énekes, basszer Justin “Ghoat” Stubbs és a dobos Wayne “Elektrokutioner” Sarantopolous, akik rengeteg inkább kisebb, mint nagyobb bandában ügyködnek ezzel párhuzamosan, úgy, mint Father Befouled, Festered, Decrepitaph, Eternal Suffering, stb.. Jelen név alatt eddigi mérlegük egy bakeliten kijött kislemez Temples Descend Below the Earth címmel, illetve épp a napokban érkezett egy újabb EP, a Seventh Temple of Laodicean Scripture. A most taglalt korong pedig az Encoffination debütáló nagylemeze, ami eredetileg kazettán (Ritual Death Offerings kiadó) valamint bakeliten (Psychedelic Lotus Order) jelent meg, de a Selfmadegod jóvoltából szeptember vége óta már Cd-n is elérhető.
A duó 8 sötét, fenyegető hangulatú dalt pakolt fel az alig negyven perces, ideális hosszúságú korongra. A Procession ősi rituálékat előrevetítő bevezetője után gyászos harangkondulásokkal, nyomasztó riffekkel felvértezve indul magányos útjára a Nefarious Yet Elegant Are the Bowels of Hell. Az öt perces számban többnyire monoton, végtelenül lassú doom riffek váltakoznak épp, hogy csak gyorsabb – még így is maximum szolidan középtempós – death metal részekkel, s minderre egy ultra mély, túlvilági hörgés teszi fel a töviskoronát. Úgy tudnám leírni az általuk nyújtott összképet, mintha egy Thergothon-féle funeral doom banda játszana a korai Incantationhöz hasonló hangulatú death metal zenét, valahonnan az Onward to Golgotha környékéről. A számok teljes mértékben nélkülözik technikai villantásokat, a sötét, gonosz atmoszféra, a vészjósló kisugárzás a hangsúlyos. Bomló húson lakmározó férgek, kihantolt föld, áporodottság, pusztulás mindenütt. A duó a hatásai közt tartja számon a kultikus ausztrál csodát, a Disembowelmentet is, de azt feltétlen meg kell jegyeznem, itt nem fog senki hallani olyan meghökkentő téma,- vagy tempóváltásokat, mint az ausztráloknál, valamint hiába van ott a Miasma of Rotten Serenity, vagy az Entombment of the Breathing Flesh kicsit élettelibb, pakolósabb középrésze, az Encoffinationből a gyorsabb tempók is hiányoznak. Az Interlude, ahogy a címe is mutatja, egy átkötő, a Processionhöz hasonló szakrális hangulattal, templomi misét idéző énekkel, majd a Beyond the Grace of Flesh Go I-jal újra visszatérnek a torzított gitárok, a funeral doom vonszolás. Több helyütt villanásnyi ideig tartó horrorfilm-részletekkel, betétekkel vezetik fel, vagy épp zárják a számokat, illetve még megemlítendők a záró Coffinpsalms egyszerű, tiszta akusztikus pillanatai is. A hangzás ódon, dohos és mély, az általuk vázolni kívánt érzésekkel, hangulatokkal teljesen összhangban van, ami mindenképp a pozitívumok sorát gyarapítja, illetve a borító is kifejező (amúgy a logójuk kialakítása tisztára Incantation).
Nem egy elvetélt próbálkozás ez a lemez, aki az efféle hangulatokat, érzéseket keresi, illetve szeret újra és újra megmerítkezni a pokol különböző stációiban, mindenképpen keresse.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
