Anthrax
Worship Music

Győr Sándor
2011. november 5.
0
Pontszám
8
Az Anthrax – bár az utóbbi évek énekesek körüli kavarása nem volt valami szimpatikus – mégiscsak egyik kedvenc bandám. S, mint ilyen kitüntetett figyelmet érdemel, s vártam is az új lemezt.
Bármennyire is klasszikusok a korai Belladonna-s albumok, nekem a John Bush éra valahogy jobban bejött. Vele láttam a zenekart a Szigeten anno, s a Music Of Mass Destruction DVD is mellette szólt, igaz Joey-val nem csak a YouTube-os friss cuccokat kerestem meg. Azért tartottam attól, hogy mit lehet kihozni a Dan Nelsonnal írt és egyszer már felvett dalokból.


De már a felvezetésként ügyesen közreadott The Devil You Know is biztató volt, s azóta is az egyik kedvenc a lemezen, de most sok-sok hallgatás után meg merem kockáztatni, hogy ha klasszikus nem is lesz az albumból, a legjobbak között fogom számon tartani az Anthrax életműben.


 
Igazából minden hallgatáskor az az érzés motoszkál bennem, hogy nagyon sikeresen tudták megtartani az egyensúlyt a Joey nevével fémjelzett korai thrash anyagok és a Bush-éra modernebb felfogása között. Az meg nagy meglepetés volt, hogy  Belladonna milyen változatosan énekel. Nyilván van stúdiótechnika is a dologban, de lazán hozza a rá jellemző dolgokat, de meglepetésre nem okoz gondot a John Bush-féle éneklés sem. S így nem véletlen, hogy pont az említett dal volt az első, amit megmutattak, hisz arra mindkét felfogás jellemző.
Azon nem kell csodálkozni és gondolom senki nem is fog, hogy állat módra szól a cucc, nyilván nem a pincében rögzítették. A dalok meg ugye nem most íródtak, volt idejük kiérlelni, meg talán kipróbálni is egyiket másikat menet közben.

 
Szóval annyit már néhány hallgatás után is meg tudtam állapítani, hogy az alig több, mint órás, tizenkét tételes (a Refused feldolgozással) anyag kerek egész és dalok(!) vannak és ez az, ami manapság kevés lemezt jellemez szerintem. Itt viszont, amellett, hogy technikailag egyik zenészbe se lehet belekötni – Benante például köztudottan király dobos, aki zeneszerzésben is odateszi amit kell, Scott Ian ritmusozása pedig védjegy  – nem felejtették el, hogy úgy közelítsenek a muzsikához, hogy azzal nem csak öncélúskodjanak. az olyan dalok például, mint a Fight ‘Em ‘Til You Can’t, I’m Alive vagy az Earth on Hell ragadnak a fülbe.
 


Aztán vannak ilyen hosszabb, kicsit fellengzősen mondva kifejtős dalok, mint mondjuk az In the End, amiben még az amúgy a refrénnél az óó-zást is eltalálták, pedig az manapság már kis túlzással büntetendő…
De sorolhatnám még, minden nótában lehet találni említésre méltó, kiemelendő részletet. De összességében egységesen magas a színvonal.
A borító meg megint ütős lett, ez a zombis cucc király a belső borítón.
Tehát engem meggyőztek, bár tartottam az ellenkezőjéről. A lemez jó, a többi nem számít. Most már csak erre kéne járniuk…
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.