A The Long Now a világvége egyik alternatív változatát kívánja szemléltetni. Az emberiségben az idők kezdete óta él a tudat, hogy ha a világnak volt kezdete, akkor egyszer vége is kell hogy legyen. A lemez koncepciója ezen alapszik, melynek első része bemutatja azt a korai állapotot, amikor az emberiség megjelenése előtt bizonyos lények (?) uralták a szférát, később egy időbeli megálló következik a The Abyss című szerzeménynél, ahol is ezek a lények áthágták a idő és a tér határait, így jutottak át a materiális síkra. Minden egyes élő (létező!) lelket uralmuk alá kényszerítettek, így lett úrrá rajtunk a káosz, a zűrzavar, a pánik… A lemez főhőse itt úgy dönt, hogy aláveti magát mindezeknek, tudatosan zuhan bele ebbe a mélységbe, szembe kíván nézni minden negatív létformával, annak reményében, hogy diadala végén az időtlenbe érkezzen, a semmi örök állapotába, a The Long Now-ba.
Nem akarok ebbe a számomra sok helyen zavaros koncepcióba mélyebben belemerülni. Hódolatom a zenekarnak, amiért van egy erős elképzelésük, s ezen az úton indultak el dalokat írni bemutatkozásukhoz. De ennyi csak.
Már az első másodperceknél meglep a hangzás. Valami nagyon koszos soundot képzeltem bele a lemezbe, de szerencsére nem ezzel szembesültem. Szépen, arányosan kikevert anyaggal állok szemben. Kellemes csalódás!
Ami pedig a zenét illeti, azaz a lényeg. Nagyon poszt, ami nekem katarzist nemigen okozhat. Megjelennek itt lassú, kimért, kemény riffelések, őrült üvöltéssel/hörgéssel, melyek leginkább a Neurosis korábbi anyagaira emlékeztetnek. Vannak dallamos énekkel ellátott elszállósabb poszt metál témák, amikbe egyszerűen nem lehet belekötni. Nemcsak egyszerűen jó Matthijs Vanstaen vokalizálása, hanem tökéletesen illeszkedik, szépen simul a zenéhez. Rengeteg a lebegős akusztikus téma, ami leginkább a lemez második felében lép túlsúlyra. Ezek hallatán többször is a Katatonia neve ugrott be, de csak mint hangulat. Kapunk elszállós szintis dalt (vagy inkább átvezetőt) is a Minaco II – Nebula című szerzemény által.
A majd’ tizenhét perces címadó szerzemény a legösszetettebb, legkidolgozottabb ezen a lemezen. Itt sorakoznak fel a legjobb témák, és itt érzem először, hogy egy nagybetűs dalt sikerült összehozniuk a srácoknak. A zenei ötletek itt simulnak leginkább egymáshoz, minden egyes hang az előző egyenes következménye. A hossza miatt bajban voltam, de a leírtak annyira feledtették velem ezt, hogy hallgatása közben fel sem tűnt, hogy hallgatása közben bő negyed óra telt el. A dal utolsó harmadánál előkúszó női ének üde színfoltja az amúgy sem unalmas – bár mozgalmasnak ugyan nem nevezhető – számnak.
A záró Malklara pedig a másik szintis témája a The Long Now-nak. Semmi felejthetetlen, de hangulatával ügyesen zárja a lemezt.
Nagyon nem akartam belekezdeni a lemez megismeréséhez, de végül okozott annyi pozitív élményt, hogy viszonylagos elégedettséggel írjam e záró sorokat. Nem lettem a Grown Below bemutatkozásától se több, se kevesebb, mégis gazdagodtam pozitív élményekkel. „Posztereknek” 🙂 erősen ajánlom!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
