Symphony Of Symbols
Stupefying Beliefs

Perszepeta
2012. október 11.
0
Pontszám
7.9
Engedjétek meg egy kis személyeskedéssel kezdjem az írásomat (pláne így, hogy a saját cikkemről van szó… ), szeretem a Gutted munkásságát ( a kapocs itt Hajnali Sándor), főként ez váltotta ki az érdeklődésemet a banda iránt, de amúgy is mindig nagy öröm a honfitársak zenéiről írni, különösen ha az egyik kedvenc stílusomat játsszák és még nem is akárhogy. Most viszont nem volt kifejezetten könnyű dolgom ezzel a lemezzel… Kisebb részben pedig az az érdekesség, hogy most írok először több mint ezer km távolságból cikket, és pont egy magyar zenekarról. Na azért nyilván olyan honvágyról nincs szó, hogy máshogy értékeljek, vagy akár elfogult legyek bármiben is… Illetve ezúton is elnézést kérek a Zenekartól, hogy ennyire megkésve közlöm le a kiritikát, bár ami késik nem múlik!

 Inkább térjünk a lényegre! A stílus alapvetően death metal, nem meglepő módon. Az intrót követően gondolhatná az ember, valami tipikus DM-ról lesz szó: lassan, súlyosan gördül be a színfalak mögül az úthenger (nem szívesen hasonlítgatok, de hogy viszonyításként említsek zenekart, nekem itt ugrott be leginkább az ős-Cannibal Corpse, vagy Morbid Angel), majd érkezik a gyorsabb tekerés. Gyors részekből amúgy nincs kifejezetten sok, aki Gutted-féle aprítást vár, csalódni fog. Főleg a lassú és középtempós részek váltakoznak. A legérdekesebb tétel pont az első, a Time Has Come bő 10 perben: a közepén bejön egy pengetős hangszer, doromb talán – kövezzetek meg, de nem vagyok biztos benne – majd katonai dobpergés színesíti az összképet.

Ami viszont -legalábbis számomra – ELSŐ Hallgatásokkor nehezítette a befogadást, hogy mindegyik szám között egyperces átvezetőket (Cold Season 1-7.) hallhattunk – ellentmondásos, de egyben ez teszi különlegessé az egész lemezt is egyben. Egyrészt, mert eltér a megszokott sémától: az ember arra számítana egy metal lemezen, hogy végig súlyos, vagy netalántán még az arcszerkezet átformálásába is besegít, kozmetikusok nagy örömére, ehelyett ezen tételek között megpihenhet a hallgató (mint említettem elsőre nekem inkább leült a hangulat). A Cold Season 2-ben mondjuk hallhatunk dobot és gitárokat, de a hangsúly az industrial elemeken, effekteket van (de nem kell megijedni, mert ezek csak hangulati, ambient/noise jellegűek), itt Hajnali Sándor hangja is rendesen be van torzítva, a CS3 például egy szimpla ambient tétel, szavalással, míg a 4.-ben károgást hallhatunk. Érdekes próbálkozások, egy kicsit több egyediséget belevisznek a srácok, vagy akár hosszabb tételekben gondolkodnak a későbbeiekben (ezzel időt hagyva a témák kibontakozására, emésztésére is – mert az 1 perc kevés erre, persze ezt nem is feltétlenül a számok között), akkor ebből lehet a későbbiekben még valami igazán nagyszerű dolog is.



A hagyományosabb metal számok kifejtésének nem látom sok értelmét a már említetettet leszámítva, végig törekedtek a változatosságra, bár az igazság szerint alig erősebbek a középszerűnél: persze világszinten nézve! Ami azért ebben a nagy dömpingben nem számít rossznak, meg hát ez a lemez tartogatott érdekességet így is.
A hangzásról nem szóltam még: itt érzek pici betegségeket: a gyorsabb részeknél nekem a pergő volt furcsa, meg a gitár kicsit tompán szól, amúgy ezt leszámítva jól kivehetőek a hangszerek, és a súlyosságnak sem vagyunk híján.

Mindent összevetve: érdemes a lemezzel próbát tenni, bár többször meg kell hallgatni, mire „beérik”, de megéri! Mindenesetre én kíváncsian várom a következő albumot!




Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.