Én személy szerint óvatosan közelítek minden instrumentális kiadványhoz, hiszen nagy kihívás olyan zenét készíteni, ami ének nélkül is megáll a saját lábán, és elég izgalmas ahhoz, hogy az embernek ne legyen hiányérzete. A hallgató nem kapaszkodhat énekdallamokba, amelyek akár a gyengébb vagy kevésbé változatos zenei tartalmat is képesek színesebbé tenni. Egy éteri ambient lemeznél megszokott, hogy az ember átadja magát a hangulatnak, enged a sodrásnak, és az visz, amerre visz. Azonban egy hagyományos értelemben vett metal albumnak rendelkeznie kell azzal a plusszal, ami betölti azt a bizonyos űrt. Örömmel mondhatom, hogy a Squidhead-ben megvan ez a plusz.
Death metalba hajló, erőtől duzzadó, vaskos metal riffekkel indít a Riding the Octopus. A Nevermore / Death keménységű gitárjáték kellőképpen változatos és izgalmas ahhoz, hogy előrevetítse, itt nagy gond nem lesz. Ehhez hozzájönnek a karakteres szólók és gitárharmóniák, amelyek kerek dalokká gyúrják a szerzeményeket. Eleinte féltem, hogy a szólók rálépnek majd a zenei önkielégítés útjára, és hogy e vágyak kiélése lesz a cél, de szerencsére a félelmem alaptalan volt. Minden egyes szólónak saját érzésvilága van, minden dallam egy-egy alappillére az adott tételnek, elkülönítve a dalokat egymástól, meghatározva annak egyéni jellegét. A progresszív megoldásokat sem mellőző zenét leginkább a lendület jellemzi, amelyben a középtempó ugyanúgy megtalálható, mint a gyors kétlábdob. A dallamos él pedig a hangulat megteremtéséért felelős, és ennek maximálisan eleget is tesz, néhol még atmoszférikusabb irányba is terelve az adott szerzeményt. Ez utóbbira jó példa a záró The Ritual. Nagyon erős még a címadó dal jazzes megközelítése is. Többször felüti a fejét egy-két Meshuggah-s riffelés, Death-re emlékeztető harmónia vagy heavy metalosabb dallam, de a hasonlóságok nem esnek bele a másolás bűnébe. Mondjuk inkább úgy, hogy a hatások egyértelműek.
Pierre Minet nyolchúros gitáron játszik, valamint basszusgitáron, de ez utóbbi hangzásával nem vagyok minden dalban maradéktalanul elégedett. Összességében viszont a hangzás jó, a gitárnak van egy nyersebb, recsegősebb megszólalása, de épp csak annyira, hogy súlyosabbá tegye a produkciót. A programozott dobokat azonnal kiszúrják majd a vájt fülűek, de egy magamfajta egyszerű zenehallgatónak szinte fel sem tűnik. Cseppet sem zavaró, és amennyire csak lehet, természetesen szól, kár ezen tovább lovagolni.
Annyit azért még érdemes megemlíteni, hogy Minet zenésztársakat keres maga mellé, akikkel igazi zenekarrá bővítheti a Squidhead-et. Elmondása szerint, a következő korongon már ének is lesz, ami azért érdekes, mert ebből az öt dalból semmi sem hiányzik. Amikor valaki tudja, mi kell ahhoz, hogy az instrumentális szerzemények teljes értékű, erős dalokká váljanak, mindig kockázatos bevonni egy énekest. Ez a zene jelenleg éppúgy szólhat egy Iced Earth rajongónak, mint egy death metalosnak, de hogy a vokál behozatalával milyen irányba billen majd a mérleg, azt még nem tudni. Mindenesetre, aki minőségi metal eszenciára vágyik, tegyen egy próbát ezzel az EP-vel.
<a href=”http://thesquidhead.bandcamp.com/album/prohibition”>Prohibition by Squidhead</a>
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
