Cruciamentum
Charnel Passages

Amikor először meghallottam a Cruciamentum zenéjét, azonnal felcsillant a szemem, mert felismertem azt a hozzáállást, amellyel (szerintem) a leginkább érdemes death metalt játszani. Hirtelenjében el is csodálkoztam azon, hogy a laikus szemmel egyformának tűnő hörgő-morgó zenék között komplett stílusokat képes elkülöníteni az erre érzékeny fül. Nem elég, hogy a death metal evolúciós majma több ágon indult fejlődésnek, eltérő jellemvonásokkal taposva magának önálló utat, még a legkülönbözőbb zenei trendekkel is frigyre kelt, hogy az utódok önmagukban is külön műfajt képviseljenek. Ráadásul olyan mértékben térnek el egymástól, hogy bizonyos death metalnak nevezett anyagokra jóformán a kezemet sem teszem rá, míg ugyanezen gyűjtőnév alatt fogant társaikat az egekig magasztalom. Ilyenkor kerül említésre a hangzás, a hangszerelés és a zene minden egyéb aspektusa, ám olykor még a pontosításokkal együtt sem könnyű megmagyarázni, hogy ugyanazon műfajon belül miért szimpatikusabb az egyik mellékág a másiknál. Azért sem könnyű erre egyszerűen válaszolni, mert, ugyebár, egyénenként eltérő tényezők is bonyolítják a képletet: vérmérséklettől elkezdve, elveken át, a pillanatnyi lelkiállapotig, minden közrejátszik. 

A Cruciamentum nevű brit zenekar debütalbumát hallgatva, megpróbáltam levezetni magamban, milyen ismérvek váltották ki a rokonszenvemet a Charnel Passages lemez iránt. Sok death metal lemez jelenik meg száraz, csupasz riffekre épülve, mögöttes tartalom nélkül. Ha a dalok meg is állják a helyüket, akkor is sok esetben érezni, hogy valami plusz hiányzik. Ezt a pluszt nem lehet rutinból hozzátenni, sem megtanulni, hanem szellemként kell, hogy átjárja az alkotó minden egyes rezdülését, tollvonását. Csak így fogja tudni a megfoghatatlant zenébe oltani. Amelyik dalszerző kizárólag a riffek gyártásán erőlködik, nagy eséllyel „üres” dalokat fog produkálni. A ló másik oldala semmivel sem jobb ennél — amikor a lemezre rátelepszik egy hangulat és agyonnyomja azt —, de ez a vírus inkább a black metalt támadja. Mindenki érzi, hogy milyen zene által megteremtett hangulatok pengetik meg érzékenyen az idegszálait, hogy maximálisan egyesülni tudjon a hallottakkal. Ha az ember felfedezi azt a bizonyos atmoszférát egy korongon, a kapcsolat a dalokkal már az ismerkedés pillanatától kezdve bensőséges lesz. Ezt éreztem a Cruciamentum kapcsán is.

Némely régisulis death metalt játszó zenekar esetében — amely stílust egyébként kedvelem — kezdem azt érezni, hogy maga a zene már szinte barátságos, ártalmatlan, sőt néha még vidám is. Vizuális típus lévén, kedvesen mosolygó zenészeket látok magam előtt, akik békésen iszogatják a dobozos sört, és örömittasan, lazán nyomatják az old-schoolt egy fűszagú próbateremben. Én nem ezt akarom látni magam előtt, amikor death metalt hallgatok. Én elvárom, hogy a zenéből sugárzó fenyegető veszélytől kiverjen a víz, hogy a gitárharmóniák forgószélként seperjenek végig rajtam, de ugyanakkor meg tudjak bennük kapaszkodni, hogy az orkánnal eggyé válva tapasztalhassam meg az emberfeletti erőt. A dallamok, szólók fekete gőzként törjenek elő a félelem lakta kráterekből, hogy úgy érezzem, megfertőznek mindent, ami él és mozog. El akarom hinni, hogy valóban eljött a vég, és a világra örök sötétség borul.

Mindezzel azt szeretném kifejezni, hogy a Cruciamentum a lehető legkomolyabban áll a death metalhoz, és harmóniáik, riffjeik olyan zenekarok munkásságában gyökereznek, mint a Morbid Angel, az Incantation vagy a Dead Congregation. A brit csapat éppen a fennebb említett víziók zenébe ültetésén munkálkodik, méghozzá nem is akármilyen eredménnyel. Trey Azagthoth minden bizonnyal példaképe a két gitárosnak. A death metal ikonikus alakja mintha végig a háttérben lett volna a dalok megírásánál, és az őt valaha megszálló alvilági erőkből jutott volna ennek a négy muzsikusnak is. Zseniális szólók, beteg harmóniák, vészjósló hangulat és gyilkos riffek jellemzik a Charnel Passages lemezt. Az énekes hörgése is telt, karakteres, komolyan vehető, éppen olyan, amilyennek lennie kell.

Az album lassan bontakozik ki, úgyhogy óva intenék mindenkit attól, hogy első hallgatás után ítélkezzen. A szerzemények idővel mind elkülönülnek, felismerhetővé válnak, és szerkezetük gördülékeny mivolta okán, erényei egyre jobban kidomborodnak. A The Conquered Sun rövid intrója után, fullasztó párát szitáló fellegek tornyosulnak körénk, határozott, kimért tempóban. A disszonáns harmóniák időnként visszatérnek, és még a dal vége felé is újabb kiváló riffek bukkannak fel. Az egyik kedvencem a Necrophagous Communion, amely dalt hallgatva szinte megrohamoznak az érzések. Ebben a szerzeményben akad egy olyan rész, amely pillanatokra a Dead Congregation Promulgation Of The Fall lemezének címadóját juttatja eszembe, míg egy következő pillanatban a Chapel Of Ghouls ugrik be a Morbid Angeltől. A záró tétel súlyos riffjeire még a német Doomedra jellemző dallamokból is átkúszik néhány. A lemezen egyébként előkerül a szintetizátor is, de alig észrevehető módon, kizárólag a háttérben meghúzódva, hangulatfestő szerepben, ahogyan a Morbid Angel is alkalmazta. A kétlábdobbal kísért középtempós, vagy annál lassabb témák megállíthatatlan veszély közeledtét sugallják, míg a kíméletlen szélvészgyors részek a semmire és senkire tekintettel nem lévő pusztítás hangjait rögzítik. Minden dalban van valami, ami emlékezetessé teszi azt, viszont az albumot egységesen belepi egy fátyolszerű baljós előérzet, amely bár nyugtalanító, mégis vonzza az embert.

A Cruciamentum latinul gyötrelmet jelent, a banda pedig zeneileg maradéktalanul eleget tesz e névnek. Nem a magányos keserűség agóniája ez, hanem a könyörtelen pusztítás előtti terror percei. A zenekar méltósággal hajol meg a műfaj előtt ezzel a lemezzel, amely a mai mezőnyben remek példa arra, hogy mekkora is valójában a death metal ereje.