Pedophile Priests
Dark Transgression Of The Soul

boymester
2016. február 1.
0
Pontszám
5.5

     Lengyelfölről jutott el a jelen recenzióm alanyául szolgáló Pedophile Priests két tagja Írországba, hogy onnan szabadítsa bemutatkozó lemezét a világra Dark Transgression Of The Soul címmel. Szerencsére a pedofília csak a szerencsétlen névválasztásban jelenik meg a kétfős bandánál, akiknél sokkal nagyobb problémát okoz a lemez gyakorlatilag hallgathatatlansága. A műfaj death metal, abból is a technikásabb, mintsem a retró vonal kerül előtérbe, ami egészen addig bíztató, míg el nem indul a lemez.


     Baljóslatú hangok, zongora, halk lihegés zengi be annak a szobáját, aki erre a kiadványra vetemedik, majd berobban az a bődületesen ócska hangzás, amivel ellátták a lemezt. A tompa, puffogó gitárok az elején még némi kriptaszagot árasztanak ugyan, de körülbelül az első dal végére világossá válik, hogy ennél többet nem várhatunk. Hörgés címszóval Piotr félig teli szájjal morog, röfög, ugat, narrátorként tevékenykedik vagy épp tiszta dallamokkal mulattatja a jónépet. A billentyűk olykor komolyabb szerepet kapnak, de többnyire belekeverednek abba a dimenziókon átívelő katyvaszba, amivé időnként átalakul a zene. Nem vagyok ellene a technikás, avant-garde kiadványoknak, de bevallom őszintén, a pedofilok lemezét sokadszorra sikerült végighallgatnom. A mélypont egyébként a dob, mert Krystian Mistarz szélvész puffogása, emberfeletti kirohanásai sokkal inkább idegesítettek, mintsem színezték a száz felé ágazó, gyakorlatilag szabadon áramló zenét. Szerencsére azért időnként sikerült a földhöz ragadniuk, ilyenkor a thrash metal került elő a zenekar tarsolyából némi hc-vel karonfogva és helyükre kerültek azok a mérhetetlen energiagócok, amivel szembeköptek minket. A kaotikus nyitány és az azt követő Czarne Xięstwo után a Crush, Kill, Destroy már egész élvezhetőre sikeredett az imént leírtak miatt, azonban a folytatásban a Crescent Guided Tributary egy majdnem 7 perces vonaglássá válik, amiben egy pillanatra sem pihen a duplázó és rögtön olyan kényelmetlenné válik a hallgatás, mint a ministránsfiúnak a lemez megvásárlása egy hanglemezboltban. A lemez második fele némileg jobban sikerült, a Scars at the Sky időnként keleties hangokkal szórakoztat, miközben a félig megrágott hamburgertől az énekes egy pillanatra sem képes megszabadulni, a Nightcrawler pedig megvezet minket egy kellemes nyitánnyal, hogy aztán a zenei káosz mezejére lépve ezer irányba elkanyarogjon. A The Kingdom Hospitalban visszaköszön a frissítőnek ható thrash metal hatás, mielőtt ez is mehet a süllyesztőbe, zárásnak pedig marad a 4 perces, elektronikus, kütyüs, de legalább sötét hangulatú Pogański.
     Bevallom, rég okozott ennyi fejtörést (leginkább fejfájást) lemez, mert azokhoz a kiadványokhoz tartozik, amik részleteikben bizony nagyon erősek, de nem állnak össze komplett egésszé. Hangpróbán is igazán megosztó lenne. Hamisítatlan riff temetőt kapunk, ahol komoly egység nélkül pazarlódnak el remek dolgok a semmibe, legfőképp a hangzásnak köszönhetően. Ezzel a tompasággal, kissé retrós hangulattal, a szusszanni nem hagyó dobossal kirajzolódik előttem egy kép, hogy mi lehetett a cél, de valahol nagyon rossz irányba fordulhattak. Egyébként az „elmebeteg death metal” kedvelőinek ajánlott anyag.

Zárásként azért itt az egészen jól sikerült, thrash metalos Crush, Kill, Destroy:







Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.