Inhalator
Álmok temetője

(Szerzői kiadás • 2016)
pzoltan
2016. július 13.
0
Pontszám
8
Nagyon megörültem, amikor tavaly első ízben hallottam erről a fiatal thrash csapatról. Az Inhalator-ral kapcsolatban megfogalmazódó első reakcióm az „Ez fasza!” felkiáltás legalább harmincszor kergetett bele abba az őrületbe, aminek következtében a tudatalattimba ivódó dalok mérgező zúzdájától a bemutatkozó kislemez rabjává váltam.
Természetesen ennek megfelelően tűkön ülve vártam a folytatást, viszont arra végképp nem számítottam, hogy ilyen rövid idő alatt megírják, felveszik, sőt ki is adják azt a bizonyos első nagylemezt. Az ilyen szélsebes munkatempó ugyanis általában komoly kérdéseket vet fel: Sikerült tovább fejlődniük, vagy elkapkodott alkotást jelentettek meg az Álmok temetője képében? Mindössze ennyi aggályom volt.
 

Sajnos miután az előzetesen közzétett Álomgép című dalukkal a legkevésbé sem sikerült megbarátkoznom, úgy éreztem, hogy a negatív megérzésem beigazolódni látszik. Kétségeim borús fellegei azonban hamar szertefoszlottak, mert az első három nótát követően felbukkanó, korábban már is rögzített (a lemezre újravették a dalt) Paranoiától kezdve az album fokozatosan bontakozott ki előttem, magasra ívelő pályát bejárva ezzel.
A szerzemények ugyanis a beígért, közel egy órás játékidő ellenére sem laposodnak el, nem süppednek bele a klisék posványába. Nem másolni, utánozni vagy megfelelni próbálnak, hanem borzasztó kreatív módon megközelítve a thrash alapköveit, akarva akaratlan, de kőkemény fejrázásra késztetik a hallgatót.
Az amerikai hatások mellett bátran nyúlnak a német vonalhoz is, szegről végről egy-egy riff képében érintve a death-es, black-es ízesítésű súlyosabb thrash hordákat, valamit kikacsintanak sokak hazai kedvence, a Moby Dick felé is.
Ezek a megoldások szélesebb eszköztárral ruházzák fel a srácokat, akik ebből fakadóan bátrabban bólogatnak ki más műfajok felé is. Így fordulhat elő, hogy némely szóló vagy gitárfutam a klasszikusabb heavy metal bandákat juttatja eszembe, sőt helyenként még modernebb riffeket is felvonultat a csapat. Teszi mindezt kiváló érzékkel, az arányokra való odafigyeléssel, a felvállalt régisulis thrash iránti legmélyebb tisztelettel. Nehéz elhinni, hogy nem egy tapasztaltabb csapat lemezét hallgatom épp!
 

A felvállalt magyar nyelvű szövegek miatt úgy tűnik, hogy a győri srácok szintén nagyra tartják a csodálatos anyanyelvünket, ennek megfelelően igazán nem értem miért kell az „exitáláshoz” és a „szkepszishez” hasonló nyelvi merényletekkel mérgezniük magukat, illetve a hallgatóikat… Persze, ez már csak szőrszálhasogatás egy olyan fickó részéről, aki egyébként is allergiás az olyan förtelmes latinizmusokra, mint az „akceptál” és a „dekád”… Ezt a megjegyzést egyáltalán nem a mondanivaló hiánya mondatja velem, a thrasherek fiatal koruk ellenére ugyanis jól hallható módon nyitott szemmel járnak a világunkban.

Ki merem jelenteni, hogy minden kétséget kizáróan az Inhalator a hazai underground egyik legreménytelibb thrash alakulata! A lemez megszólalása lehetne ugyan ütősebb, – gondolom itt elsősorban az anyagiak szóltak közbe – és egy gyári CD-n kiadott korong is sokkal jobban illene ehhez a kiváló dalcsokorhoz, de ezen és az első három nóta töltelék jellegén kívül semmibe nem tudok belekötni. Hajrá fiúk!