Lykaionas
Luciferian Fullmoon Necromancy

Werewolfrulez
2016. augusztus 2.
0
Pontszám
7.5
     Kicsit gondban van az az önjelölt kritikus, aki olyan zenéről szeretne értekezni, amelynek nem túl sok önálló egyénisége van. Szélsőségesen rossz, vagy kifejezetten úttörő alkotásról könnyen lehet oldalakat írni – a megbízható középszerről már annál kevésbé. Jelen esetben a recenzióm tárgya, a görög Lykaionas nevű black metál zenekar Luciferian Fullmoon Necromancy című albuma nem sok egyediséget vagy újító szándékot rejt magában, viszont ennek ellenére a műfaj szerelmeseinek kifejezetten kellemes hallgatnivalót jelenthet.
 

     Maga az athéni banda ugyan viszonylag frissnek tűnik a 2009-es megalakulási dátumával, főleg, hogy jelen kiadvány a banda első igazi nagylemeze, ám az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a tagok már régóta űzik a sajátos hangulatú görög black metál iparát. A sátáni károgásért felelős Porphyrion korábban többek között a Mortuus Sum, Nergal, és a Kawir nevű együttesekben is küzdött, míg a gitárokat nyüstölő Melanaegis a The Source és szintén a Kawir sorait erősítette. A dobos Yngve legismertebb bandái talán a Social Scream és a Mortuus Sum, de számtalan egyéb projektben is helytállt.
     Ha rutinos szakemberek összegyűlnek, ott többnyire olajozott munka folyik, jelen esetben sincs ez másként. A Luciferian Fullmoon Necromancy az első hangtól az utolsóig „könnyen csúszik” azok számára, akik vevők a black metál hagyományosabb (nem hipszter, nem poszt-black, nem avantgarde, stb.) formáira. A tagok érezhető lelkesedéssel és profizmussal hozzák azt a fajta black metált, ami a ’90-es évek Észak-Európájából indult el hódító útjára, és amit többnyire sátánizmussal, valamint templomok felégetésével szokás párosítani. Nem tévedésből írom mindezt, meglepő módon inkább az eredeti, nordikus típusú feketefémet játssza a banda, nem is annyira a folkos elemekkel átitatott, hellenisztikus görög vonulatot. Teszi mindezt igazán fiatalos lendülettel, erős gitártémákkal, és ügyes dalszerzői attitűddel. Véleményem szerint ezek a gitárcentrikus nóták egytől-egyik alkalmasak arra, hogy megmelengessék a stílus szerelmeseinek a szívét.
 

     Nekem legelőször a monumentális (13 perces) záró tétel, a Youtube-on is közzétett The Four Crown Princes of Hell című darab nyerte el a tetszésemet. Ez a szám markánsan elkülönül az album többi szerzeményétől, itt például rendhagyó módon egy hosszú felvezetést kapunk magához a dalhoz, tűzropogással, orgonával, és feketemisés férfikórussal. Ez a tétel jóval lassabb, és kevésbé direkt, mint a lemez többi dala, és néhol már-már gótikus jellegű témákkal operál (még a korai Cradle of Filth is felsejlik benne), viszont a gitár talán itt lesz a leginkább slágeres, amikor valamelyest felpörög a fordulatszám. A csúcspontot Porphyrion szívet tépő kiáltásai jelentik, amit már-már hipnotikus gitár ”pulzálás” rögzít a hallgató tudatalattijában.
     Az album többi szerzeménye nem ilyen markáns, kicsit egybefolyik a zenei élmény, de mindenképpen ki kell emelnem a nyitó Satanic Tyrant Of The North apokaliptikusan fenséges hangulatát, és az En to Pan (Ouroboros) tipikusságukban is megragadó, északi szélvész jellegű gitár- és dobtémáit.



    És…. és hát ennyi. Minden a helyén van az albumon, csak éppen semmi igazán egyedi tényező nincs benne. Nagyon profi iparosmunka, ami könnyen megkedvelhető, sodró szerzeményekkel operál. A lemez viszonylag jó, arányosnak nevezhető black hangzással rendelkezik, szerencsére nem túl kásás a sound, és még a basszusgitár is kihallható belőle. A károgás a műfaj hagyományainak tökéletesen megfelelő, a Lucifer-imádó szövegvilág, és a fekete-fehér kecskefejes-kaotikus borító is pontosan illik az összképbe.
    Aki 2016-ban vevő erre a „hagyományos” black metalos megközelítésre, annak ideális hallgatnivaló lesz az anyag, mivel a csapat a stíluson belül igen jó dalokban gondolkodik. A többiek viszont csak óvatosan közelítsenek a lemezhez, mert sok újító szándék nincs benne.



Az érdeklődők belehallgathatnak az albumba a csapat bandcamp oldalán.