Underdamped System
Phantom Pain

oldboy
2016. augusztus 16.
0
Pontszám
5

 

A lengyel zenekaroktól megszokhattunk egy magas minőséget az utóbbi években. Tevékenykedjenek akár a fekete, a halál, vagy épp másik fémelágazásban. Már-már azt gondolhatnánk, hogy amihez nyúlnak, az arannyá válik kezeik között. Persze ez nincs így! Mostanában én is többször megtapasztaltam. Legutóbb épp az Underdamped System (UDS) bemutatkozó lemeze okozott szinte tényleges fájdalmat.
Hogy a pozitívumokkal kezdjem, a külcsín kifejezetten okés! A címhez hű grafikával ellátott borító és maga a digipack CD is rendben van. Továbbá a hangzásra sem lehet panaszunk. Viszont ezzel el is mondtam mindent, amit jónak találok a Phantom Pain kapcsán. Facebook oldalukon saját magukat technikás industrial metalként aposztrofálják a srácok, ami hellyel-közzel fedi is a valóságot. Olyasmi zenét tolnak, amilyet a Meshuggah is csapat a Nothing óta, csak polák barátaink még a svédeknél is egysíkúbban adják elő groove-os, enyhén matekos dühkitöréseiket. A szaggatások, tördelt poliritmusok miatt nyilván a djent szóval is többen fognak dobálózni az album hallatán. Nem tudom próbálták-e fölvetetni magukat a Metal Archives-ra, mert ha igen, akkor kudarcot vallottak. Ergo a Fémenciklopédia szerkesztői nem tartják metalnak ezt a fajta muzsikát.
Mint ahogy sokan tekintenek torzszülöttként a djent-re.
Bár én sem vagyok djentleman, azért akad néhány, e stílusban alkotó csapat akik dolgait szívesen hallgatom. Az UDS nem tartozik közéjük.

A szűk háromnegyed órás korong egy „ének” nélküli introval nyit és egy szintén instru levezető tétellel zárul, melyek címei roppant kreatív módon kiadják az albumét. Köztük pedig kapunk 7 darab eléggé egykaptafás szerzeményt. Érdekes, hogy a Prophecy kezdése nem a mesügét, hanem (most kapaszkodjatok!) az Ektomorf-ot idézi! Még a vokalista orgánuma, stílusa is Farkas Zotyás.



Később aztán érkeznek a thordendalos témák is, de összességében inkább az Ektomorf/Cavalera Művek hangzásvilága dominál. Az Abysuss mechanikus döngölése viszont egyértelműen a svéd pionírokra emlékeztet. Sajnos Kamil Szafran is kb. annyira változatos vokalizálást prezentál, mint Jens Kidman a már említett „semmiség” óta.
De nem csak ebben áll a hasonlóság, hanem abban is, hogy a lengyeleknél sem könnyű elkülöníteni a versszakokat a refréntől. Egy összefolyó masszává olvad a vokál és a gyakran monoton, repetitív zenei alap. Mondjuk, el tudom képzelni, hogy a lemez hallgatása egyes embereknél transzszerű állapotot eredményez. Bár én még nem voltam olyan hangulatban, hogy ezt átéljem… De biztos vagyok benne, hogy ez a műfaj kimondottan alapoz a delejezésre. Nagy ritkán azért fölkapom a fejem 1-1 tetszetősebb résznél, de nagyjából úgy vagyok velük, mint a hazai Omega Diatribe zenekarral, vagyis nem az én zeném az UDS sem.
Ettől még gyanítom megvan a célcsoportja ennek a fajta muzsikának is.


Valószínűleg bennem van a hiba, de én a tegnap este az M2-őn leadott, véletlenül elcsípett Elton John koncertet is jobban élveztem a Phantom Pain-nél. Kivéve az öreg pingvin felkonfjait… 😀
Most biztos sokaknak csalódást okoztam, de ez van! 😛
Szóval a végén leszögezem, nem mind arany, ami lengyel!