Strangulate
Catacombs of Decay

     A mocskos death metálban utazó, indiai illetőségű Strangulate zenekar idén áprilisban megjelent Catacombs of Decay című debüt albuma a csapat bandcamp oldalán idézett kritikák alapján igencsak jóra sikerült. Néhány példa a lelkes hangú külföldi recenziókra (illetve azoknak a bandatábor oldal által kiragadott mondataira):

This is the rotten death metal album you have been waiting for!” – Asia Metalhead (Korea) 10/10
„perfectly mixed music” – Franconia Metallum (Germany)
„“Catacombs of Decay” is a marvelous piece of raw Indian death metal” – Headbanger Reviews (US)
„an enjoyable album” – Necromance (Spain)
„isn’t afraid to bring death metal back to its unpolished, hard-hitting roots” – Inside the Coffin (Netherlands)
„a very great sounding raw death metal band” – The True Bringer of Death zine (US) 8/10
 

     Na, ez itt nem egy lelkes hangú kritika lesz, avagy amit tőlem kapnak a fiúk, azt nem rakják majd ki az oldalukra!
    Amiben a fenti sajtóorgánumokkal egyet tudok érteni, az az, hogy a Strangulate hangzása tényleg koszos, régimódi, ami persze a rothadó halálfémhez tökéletesen passzol is, főleg, hogy a basszusgitárt is jól ki lehet hallani belőle. A hörgés is monoton, kíméletlen, idegőrlő, ahogy az a nagykönyvben a death metalnál meg van írva (bár szerény véleményem szerint egy icipicit erőtlenebb és halkabb a kelleténél). Viszont a sound csak egy tényező, a mai világban az sem lenne baj, ha hangszeres tudás és komoly dalszerzői véna is állna egy-egy death metal produkció mögött.
     A hangszeres tudással a Strangulate esetében nincs különösebb gond – bár igazán kiugró muzikalitásról nem tesznek tanúbizonyságot az indiai fiúk –, a dalszerzői attitűd viszont hagy maga után némi kívánnivalót.

     Na nem katasztrofális dalokat alkot a csapat, jól el lehet hallgatni a számokat, a lassabb témák és a rövid szólók elég ízesek is, viszont az egyes tételek elkülönítése és egy-két hallgatás utáni felidézésük már keményebb dió. Fogósabb témák, emlékezetes megoldások csak elvétve találhatóak a lemezen, nem véletlen hát, hogy minden kritika csak a hangzáson lovagol, egyéb összetevőn nem igazán. Lényegében csak a sound az egyetlen, ami megkülönbözteti a bandát az X+1 egyéb sima death metál együttestől.
     A borító sem nevezhető különösebben kiemelkedőnek. Hozza a Cannibal Corpse-féle rajzolt, gore-bő vonalat. Eléggé rajzolt ahhoz, hogy ne vegyük teljesen komolyan, viszont ahhoz elég véres, hogy azért kicsit émelyegjenek tőle a gyengébb gyomrúak.
     Ami a kiadvány kapcsán a dalok egykaptafa jellege, és a kimelkedő momentumok hiánya mellett még nagyon bánt, az az indiai motívumok teljes hiánya. A csapat szerintem simán bele tudott volna építeni a zenéjébe némi indiai hangzást, netán egy-két egzotikus hangszert, hogy legalább valami relatíve érdekeset hozzon létre – de nem tette. Csak azt a fajta szikár, pőre death metalt kapjuk, néhol doomos lassulásokkal, eléggé egyhangú hörgéssel, és technikai villogás nélkül, amit körülbelül ezer másik banda is játszik világszerte. És ezen bizony az sem segít, hogy egy recsegő-ropogó, valóban szennyes hangzásba csomagolták a végeredményt.

     A Strangulate debütáló albuma oldscool death metal fanok számára simán élvezhető, komoly elmélyüléssel esetleg jóra is hallgatható, de semmiképpen nem nevezhető kiemelkedő alkotásnak. Egynek elmegy, ha már unod a túlpolírozott hangzású lemezeket – de kizárt, hogy ez az album felbukkanjon az év végi death metal toplistákon. Kivéve talán az Asia Metalhead nevű online magazint… (juj, de gonosz voltam!)