Egyeseknek egyenesen szentségtörés lehet a következő kijelentésem, de egyre biztosabb vagyok benn, hogy a tengeren túli black metal színtérnek szép lassan de módszeresen, kevesebb igazi klasszikussal a háta mögött, de komoly történelme kezd kialakulni. Elég csak megtekintenem a kaliforniai Gravespawn múltját, tagjainak előéletét és eddigi tevékenységét, mert a szálak számtalan underground black projektbe vezetnek, melyek gyökerei magabiztosan kúsznak vissza a 90-es évek átkokkal és mágiával hintett földjébe. Pont a varázslatot, a misztériumot és az ördög által keltett bizonytalanságot a bizonyosság helyett, valamint a természetesen áramló természetességet szoktam hiányolni valamelyest az amerikai vonalból, melyre persze lehet felhozni ellenpéldákat, de többnyire, ahogy más vonalon is, jenki barátainkra a szárazabb, tárgyilagosabb metal volt jellemző, szenvedély helyett mindig a markánsabb, vastagabban megdörrenő hangokat részesítették előnyben. Elég megnézni példának okáért a marylandi doom metalt, mely hiába foglal helyet a tradicionális vonalon, az európai pátoszhoz képest nyilvánvalóan ropogósabb, földhöz ragadtabb hangulat jellemezi. De maradjunk a koromfekete fém által kitaposott ösvényeken, mert a mindösszesen második nagylemezével jelentkezett Gravespawn alaposan meglepett a leírtak ellen tiltakozó mibenlétével.
A 2004-ben, Reaver (Lythos) és Advorsus (Dark Apostle, Nefirum, Lythos) által indított projekt egyértelműen a műfaj gerincoszlopára tapadt parazitaként szívja magába a black metalt, amihez a 2009-ben csatlakozott Verigo (Vesterian, Aeternum) is hozzátette idővel a magáét. A lehetőség már 2012-es bemutatkozásukban is adott volt, ami egy igazán hangulatos true kiadvány lett, de a programozott dob, valamint a hosszú ideje létező, de mégis kiforratlan dalok miatt megmaradt a lemez az underground mocsarának fenekén, viszont a nemrég megjelent Re-forged In The Malice Of Stygian Fire minden bizonnyal jóval több embert fog megtalálni magának a műfaj rajongói közt. Pedig ezen az albumon is nagyítóval kell keresni az újdonságokat, mivel az itt felsorakozó dalok többsége már nagyon rég megíródott, sőt, valamilyen formában már szerepelt régi demókon, EP-ken. Viszont hangzás és kidolgozottság területén most nyerték el teljes erejüket, amit a zenekar követői régóta várhattak. Hiába az előzmények sokasága, én is teljes értékű lemezként tekintek rá, mert mindenképp ott a helye az év legjobb múltidéző black metal produktumai közt, amire fura mód pont az említett, hazájában ritkaság számba menő mágia megjelenítésével tudott elérni. A változatos dalok hangzására sem lehet panaszunk, karcol ahol kell, mégis megfelelően tiszta ahhoz, hogy szórakoztató legyen és az egészen a nyolcvanas évekig is visszatekintő szólók ne vesszenek el a morajlásban. Nagyszerűen hallható a kalandvágyóan játékos, máskor kíméletlenül zakatoló basszusgitár, akárcsak a mindenféle virtuózitástól mentes, mégis atmoszféra tekintetében nagyon nagy befolyással bíró billentyűk. Reaver károgása zsigeri, pont úgy szól, mintha egy föld alatti, tiltott kápolnában végrehajtott rituálé közben kántálná istentelen sorait, melyek ha szűk térben is, de velőtrázóan visszhangoznak. Túl nagy változatosságra nem képes, de nincs is rá szükség, mert ha kezdenek belefeledkezni a monoton aprításba, mindig megfelelő arányban kapunk valamit zenei téren, ami megtöri a nehezen emészthetőbb részeket. Egy iskolai példának beillően gonosz, lassabb riff, esetleg baljóslatúan hullámzó billentyű téma segít két lábbal a földön maradni, miközben már csukott szemünk héja mögött kezdjük látni a felcsapó lángokat, melyek vagy a pokolból felnyúlva nyaldossák altestünket, vagy pusztán úgy belefeledkeztünk a magával ragadó örvényekbe, hogy egy elfelejtett elektronikai berendezésünkkel sikeresen magunkra gyújtottuk a lakást…
Nem találják fel a műfajt, nem borzolják az állóvizet és nem tűztek ki maguk előtt világmegváltó célokat sem, pusztán hisznek a dalaikban rejlő erőben, amit nem hagynak veszendőbe és sok-sok évnyi munka után végre megfelelő formába öntve prezentálnak leginkább önmaguk, ugyanakkor a mi szórakoztatásunkra is. Ha nem zavar a monotónia, valamint a csatáktól csörömpölő, okkultizmusból okuló, történelemből táplálkozó black metal, akkor mindenképp érdemes próbálkozni vele még akkor is, ha Norvégiát tartod a világegyetem középpontjának.
Nem találják fel a műfajt, nem borzolják az állóvizet és nem tűztek ki maguk előtt világmegváltó célokat sem, pusztán hisznek a dalaikban rejlő erőben, amit nem hagynak veszendőbe és sok-sok évnyi munka után végre megfelelő formába öntve prezentálnak leginkább önmaguk, ugyanakkor a mi szórakoztatásunkra is. Ha nem zavar a monotónia, valamint a csatáktól csörömpölő, okkultizmusból okuló, történelemből táplálkozó black metal, akkor mindenképp érdemes próbálkozni vele még akkor is, ha Norvégiát tartod a világegyetem középpontjának.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
