Ras Algethi
Oneiricon - The White Hypnotic (1995)

 
Gótikus, gregorián énekes, ultra depresszív doom metal 1995-ből…

 

   Itt vagy még? Akkor jól döntöttél, mivel egy újabb klasszikust szeretnék kicsit közelebbről körbejárni, ami felett már lengetik a felejtés búbánatos kaszáját. Kezdjük rögtön azzal, hogy ki, mikor és miért döntött úgy, hogy a Herkules csillagkép fejében található kettős csillag régi, arab nevével felvértezve doom metal lemezt készít. Az illető Mauro Berchi, aki egyébként csak kalandozni, néha lubickolni jár át a metal világába, ő a húrok helyett a klaviatúrát és elektronikát kedveli jobban, aminek bizonyítéka több, már a 80-as évek vége óta működő projektje. Ilyen a gótikus, időnként gitárokat is megengedő Canaan, melyből több tagot magához rendelt a doomos kiruccanására is, valamint a teljesen önmaga által elkövetett, jókedv és életszeretet ellen elkövetett bűn, a Neronoia, mely leginkább valami furcsa dark wave-nek, bitekben mért melankóliának felel meg.
 

    A sötétség azonban nemcsak bekopogtatott Mauro ablakán a 90-es évek elején, hanem konkrétan rárúgta azt, amikor az extrémebb vonalra terelődő merengések elárasztották a rajongókat. My Dying Bride, Paradise Lost, Katatonia és a jól bevált követők hatására Olaszországban is megindult a halált kínáló zenei élet, amihez egy ilyen tapasztalt billentyűs kész főnyeremény lehetett. Alapító tagként kezdte a Cultus Sanguine berkeiben Robert Mammarella mellett (Momentum nevű projektje legalább akkora kult lemezt produkált In Absentia Christi címmel, mint a jelen tárgyalt kiadvány és bőven megérne egy kritikát...), ami aztán több lemezt is megért, de már nélküle, mert érezhetően nem kapta meg azt a teret, amit megérdemelt volna. Ennek egyenes következménye tehát a korábbi zenésztársakkal összehozott, egyetlen lemezt kiadott Ras Algethi, amely teljesen egyedülálló módon, időnként jóval közelebb a funeral doomhoz, a billentyűk folyamatos áhitata mellett hozta össze a 90-es évek leghipnotikusabb erejű kiadványát, pont annyira tudatosan és profin, hogy ezt még a címben is jelezzék. Az 1990-től formálódó dalok, amik korábban csak porosodtak, immár formát öntöttek és komótos tempóban megindultak a végzet hegye felé, ráncos ujjaik közt morzsolgatva az anyaggá formálódott időt és teret…
 

 
    A lemezt elindítva függönyként gördül fátyol a szemünk elé, hogy erre vetítve megtekinthessünk egy egységes hangulatú, komplex előadást közel egy órás kiadásban. Az egyediség tüzét táplálja a sajátos témakör választása, ami letűnt korokat, istenségeket és érzéseket kíván újrateremteni, mélabús nosztalgiával feleleveníteni. Elveszett szerelmek, fájó emlékek lépnek kapcsolatba az ősi asztrológiával, hiedelmekkel és félelmekkel, amihez képest a gregorian énekek is modernnek hatnak. A rövid Aldebaran Crossing a Bika csillagkép szemeként emlegetett égitest szintén ősi arab elnevezéséből született, ami annyit tesz, hogy „hűséges követő”, mivel a csillag a közeli Plejádokat (Fiastyúk) követi az égen fáradhatatlanul. Ugyanakkor a régmúlt asztrológiában ezt nem pozitív érzésekkel vegyítették, ugyanis az üldözés sikertelenségre, bukásra van ítélve.
 
        Az Aldebaran és a Nap aránya
 

   A lágy dallamok, semmibe futó gitárhangok és csillagporként a végtelen térben lebegő billentyűhangok tipikus 90-es évek hangulattal felvértezve azonnal megnyernek maguknak, hogy a The Bride Eternalnak már könnyű dolga legyen. A bő tíz perces dal egy fohász Renenuthoz, aki az óegyiptomi kultúrában a szülést, születést segítő istennő volt, akit később az egész emberi sors, életút szerencsehozójaként is emlegettek. Ha megcsókolta, megérintette, megáldotta a született gyermeket, életútja biztosnak, sikeresnek volt mondható. A dalból egyértelművé válik, hogy ezt a kiváltságot a dalszöveg írója nem kapta meg, ezért könyörög a csókért, hogy végre vihesse valamire ebben az istenvert életben. A visszafogott gitárok az extrémebb vokálnál kapnak erőt, hogy súlyosabb riffeket is bemutassanak, a dal nagy részében azonban a dobok lüktetése segíti a tovább haladást. Ez a kombináció igazán megköveteli magának a hangerőt, ami szerintem nem egy megszokott dolog ebben a stílusban. Ugyan a hangzásnak vannak gyermekbetegségei és nem is a világ legdrágább stúdiójában készült anyagról van szó, feltekerve a hangszórókat még ma is igazán erőteljesen képes leszakítani a fejünket. Időnként csak attól tarthatunk, hogy a szomszéd már az első dal után halálhírünket kezdi el terjeszteni valamelyik közösségi oldalon.
 

   A szélsebes kezdést (kac-kac) a When Fire Is Father gyönyörűsége váltja fel a folytatásban, ahol a kemény gitárok száműzésével kapunk csodás dallamokat és az égig emelő hangulatot. Kimunkált, aprólékos, a bőrünk alá bekúszó témái és már-már funeral doomba hajló lassúsága miatt az egyik abszolút kedvencemmé vált a lemezen az évek alatt. A simogató közelségű tétel után újra a csillagok közé utazunk, méghozzá a Skorpió csillagképben található úgynevezett állócsillagokig, melyek csak látszólagosan nem mozognak óriási távolságuk miatt. Ilyen a dalban megemlített Zuben Elgenubi és Zuben Eschamali, melyek feltételezhetően hatalmas méretekkel rendelkeznek és változó fényük miatt sorsuk bizonytalannak tekinthető. Ugyan nem tudni pontosan, hogy haldokló óriásokról van-e szó, esetleg egyéb tényezők miatt következik be a fényingadozás, de biztos vagyok benne, hogy a dalban a bizonytalanságot képviselik, a beláthatatlan sorsot. Ha a bizonytalanság nem lenne elég, akkor megjelenik Emma-O neve is, aki az ősi keleti vallásokban egyfajta bíró volt, aki eldöntötte, mi várjon az emberre tettei, élete alapján a túlvilágon. Bűneik szerint küldhette az elítélteket a kínzó forróságba, vagy épp egy fagyott világba bűnhődni. Ezekből kapunk egy rövid ízelítőt az instrumentális With An Halo Of Flamesben, mielőtt a lemez következő szépsége lesz úrrá rajtunk.
 

Emma-O ábrázolása

    Olyan csodás húrokat pendít meg a Symbols, melyeket évekkel később hallhatunk újra a While Heaven Wept keretein belül, mindezt átitatva az elkerülhetetlen végzet nyomasztó tudatával. A dal búcsú az élettől, a bűnösként meg nem érdemelt segítség elutasítása. Mindezt ismét a mitológián keresztül kapjuk meg, mivel hősünk ezúttal a Barathrum (szakadék, „mélység”, feltételezhetően Athén közelében, ahová a legszörnyűbb bűnök elkövetőit hajították le) peremén sétálva köszön el a léttől. A valamivel erőszakosabb Nubes Obscura rövid, latin szövegekkel operál, amiből már kevesebbet lehetett kikövetkeztetni, de számomra egyértelműen a külső rétegeit ledobó, haldokló csillag feletti utolsó kenetként hat. A lemezt nem is zárhatná nagyszerűbb szerzemény, mint a kiadvány címében is megjelent In White Hypnotic, ami a transzcendentális utazás csúcspontjaként, kiteljesedéseként kapott helyet az albumon. Minden fehérré, tiszta, üres fehérséggé változik, az elmúlás utáni lét ez, egy ismeretlen dimenzió, ahol csak az energia létezik (ennek a dimenziónak a neve a görög álmodozó szóból eredő Oneiricon). Ugyanakkor rálátásunk nyílik innen az idő minden szakaszára, a tér minden zegzugára, mivel egyek lettünk a mindenséggel. Az ősi hiedelmek, a különböző kultúrákból származó istenségek a saját bűneik alatt roskadozó, szakadék szélén álló emberiséget hivatottak bemutatni, ami karnyújtásnyira van a teljes megvilágosodástól, amihez csupán el kell pusztulnia és kilépnie földhöz ragadt testéből…
 

    Azt hiszem sablonossággal semmiképp nem vádolhatjuk ezt a produkciót, amit nem lehet akármikor, akárhol hallgatni, de feltétlenül szükséges legalább egyszer próbára tenni minősége okán, valamint azért, mert még csak hasonlót sem igazán hallhatunk a metal színtéren. Az Oneiricon ugyanakkor egyszer elkövethető kiadvány volt, aminek szimbolikája, hatása is megismételhetetlen, így készítői ebben a formában nem is foglalkoztak vele többet. Pedig lett volna benne lehetőség, főleg, ha meghallgatjuk az albumot megelőző Oblita Divinitas három dalát, melyekről egy sem került fel a kiadványra. Demó minősége miatt csupán érdekességként szolgálhat, ám az Dél Keresztje csillagképből táplálkozó szerzemények rendkívül hangulatosak és Mauro Berchi nyugodtan kihasználhatta volna, hogy még számtalan csillag van az égen…
 
 
Ras_Algethi_Oneiricon_The_White_Hypnotic_1995
Kiadó:
Stílus:
atmoszférikus death/doom metal
Értékelés:
 
Pont
: 10 / 10
 
Külalak
: Szép
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.Aldebaran Crossing
2.The Bride Eternal
3.When Fire is Father
4.Keys of Urtam (A Translucent Vision)
5.With an Halo of Flames
6.Symbols (In Luce Obliqua)
7.Nubes Obscura
8.In White Hypnotic
Írta:
boymester
2018. május 6., vasárnap, 12:30
Facebook:
Mirror Of Deception - The Estuary (2018)
Kritika, boymester @ 2018. november 12., hétfő, 21:05
Night Gaunt - The Room (2018)
Kritika, boymester @ 2018. november 8., csütörtök, 20:19
Dawn Of Winter - Pray For Doom (2018)
Kritika, boymester @ 2018. november 6., kedd, 18:58
Sempiternal Deathreign - The Spooky Gloom (1989)
Kritika, boymester @ 2018. október 29., hétfő
Nekromant - The Nekromant Lives (2018)
Kritika, boymester @ 2018. október 20., szombat, 14:17
Crowhill Tales - If I Were A Crow (2018)
Kritika, boymester @ 2018. október 20., szombat, 10:13
Koncertek
Pro-Pain, Don Gatto, Hemlock, Stonedirt
november 18.,
Dürer Kert
Nightwish - Decades: Europe 2018 Tour
november 20.,
BudapestArena
Zeke
november 23., 20:00,
Robot
Skalstorm European Tour MMXVIII
november 25.,
Lovarda Egyetemi Kulturális és Konferenciaközpont
Aebsence, Amáliák
december 1., 20:00,
Supersonic - Blue Hell & Kvlt
MTV Headbanger’s Ball Tour 2018
december 2.,
Barba Negra
Takida, Smash Into Pieces, Writing the Future
december 2.,
Dürer Kert - Room 041
továbbá
© 2001-2018 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.098 seconds to render