Mist
Free Me Of The Sun

(Soulseller Records • 2018)
boymester
2018. május 20.
0
Pontszám
7
 
   Világ összes leányai, asszonyai, hölgyei és egyéb, a férfi nemnél szépségesebb teremtményei, a következő kijelentésért ne vessetek meg!
Az elmúlt éveknek mondhatni trendjévé vált, hogy egy olyan stílusban, mint a gyakorlatilag fémzenével egyidős doom metal megjelentek, sőt egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a látszólagosan gyengébbnek titulált, egyébként nagyobb hatalommal rendelkező nem képviselői. Gondoljunk csak az Avatarium sikereire, vagy a számtalan okkultizmussal kacérkodó kiadványra, ahol a pszichedelikus, stoner, doom elemek keverednek a 70-es évek világával (ilyen az elegáns Jex Thoth, az acsarkodós Serpentcult, a nyolcvanas évekbe ugró Death Penalty, a bűbájos Bathsheba, a mindennapokra koncentráló  Castle, a csillagok közé kalaúzoló High Priest of Saturn, az alternatív hangulatokkal kecsegtető Royal Thunder, a francia nyelvhez hű Cauchemar, a nyomasztó The River, The Rituals Of Oak, Witch Mountain, a boszorkányos Blood Ceremony, Lucifer, The Oath, Doomstress és a sajnálatos módon ismeretlen Moon Coven, Extorian, Hands Of Orlac hármas). Többnyire érdekes, erős kiadványokról beszélhetünk velük kapcsolatban, amelyek mégis némileg egy kaptafára készülnek. És akkor az a bizonyos kijelentés: számomra egy női doom metal énekes, főleg a klasszikus vonal tekintetében az érdekes jelzőből nem képes a kiemelkedő, sőt a hiteles jelző felé elindulni. Ez természetesen nem őket minősíti, mivel ennek egyetlen oka van, hogy nem tudom átélni azt az érzelmi frekvenciát, amin a női hang rezeg, bármennyire is igyekszik az adott dalnok ennek palástolására. Ugyanakkor egy nő számára lehetséges, hogy pont ez az azonosság ad hitelt a produkciót illetően.
  Azért érdemes megjegyezni, hogy mindez nem egy új jelenség, de korábban nem volt ennyire evidens a női frontember, a 90-es években rövid életű, ugyanakkor nagyon izgalmas próbálkozások voltak ezt illetően, mint a Mourn, Left Hand Solution, Sacrilege, ami a tradicionális vonalat illeti. Jelenlétük sokkal inkább a gótikus ízzel megtámogatott zenekarokat jellemezte, mint a korai Funeral, Black Lodge, The Gathering, Theatre Of Tragedy, The 3rd and the Mortal, Madder Mortem. Ezekben a csapatokban a tehát a nő többnyire az érzékenység és szépség kontrasztját jelenítette meg egy veszettül morgó, hörgő úriember mellett. Mára azonban ezek a szerepek jelentősen változtak, így az egyetlen hím gitárost tartalmazó szlovén Mist bemutatkozásában kellene elhinnem, hogy a Pentagram, Coven, Saint Vitus, Black Sabbath áramlatra támaszkodó hölgyek épp annyira alávaló, talpig televart, országút és benzin bűzének keverékét árasztó hiteles kriptaszökevények, mint a világegyetem legcsábosabb teremtménye, Bobby Liebling.
 
http://www.youtube.com/watch?v=io5-UgZ2aak&

 
    Nehéz helyzetből, alábecsülve és félvállról véve indul tehát a Mist, egészen addig, amíg a lemezt nyitó The Ghoul hangzása és hangulata nyilvánvalóvá nem teszi számomra, hogy itt bizony elhivatott előadók munkájáról van szó és egy minőségi tradicionális doom lemezt kaptam ajándékba a kiadótól. Stíluslemez ez a lányoktól, rengeteg bizonyítani akarással a levegőben, aminek következménye az is, hogy az egymás hegyére-hátára dobált fejletépő riffek közé olyan is került, ami már a pofátlanság határát súrolja nyúlás tekintetében. Bizony, a Disembody Me című dal egyértelműen a Black Sabbath disszonáns búgását hivatott újrázni, még ha később blues irányba is terelődik a tétel, a lemez legjobb dalaként funkcionáló Altar Of You pedig a zseniális BedemonLords Of Desolation témájára épül. Ettől függetlenül kitett magáért Blaž Tanšek gitáros, akinek elégedettsége minden bandafotón tökéletesen látszik. A műfajához mérten rövidnek tekinthető szerzemények is a Pentagram világát idézik leginkább, hiába a viszonylagos hosszú játékidő. Nina Spruk énekhangja kellemes és minőséget képvisel, de ugyanakkor a a mezőnyt nézve igencsak átlagosnak tekinthető. 


 
    A Mist akarásból és őszinteségből meglehetősen jól vizsgázott, eredetiségből viszont a puszta műfaj iránti rajongásom menti meg őket az elégséges osztályzattól, ami egy 2012 óta létező zenekarra nézve nem túl hízelgő. Bedobálni a klasszikus elemeket a keverőtálba és újra tálalni nem kíván nagy tudást, legközelebb talán valami fűszer is kerül a végeredményhez, mert számomra nem elég az a tény, hogy most finomabb ujjak kezelik a hangszereket.
 


Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.