Nem igazán szította fel bennem az érdeklődés pislákoló parazsát a Cryptic Grave zenekar bemutatkozó EP-je, hogy az igazat megvalljam. Viszont a kritika írás és a promóciós anyagok érkezése nem mindig tejfel, nem várhatjuk el, hogy mindig a legérdekesebb, legismertebb bandák küldjék nekünk tonnaszám kiadványaikat és pont ezt szeretem a promós anyagok kiválasztásában, ahol gyakran csak hasraütés-szerűen rábökök egy-egy adott kiadványra és a zsákbamacskához hasonlatosan várom, mi sül ki a dologból. Ettől lesz underground a dolog és kellőképp tisztességes azokkal a nagyreményű, időnként túlságosan magabiztos bandákkal, akik megtisztelnek minket szellemi termékük hol nagyszerű, hol igencsak tévutakon járó termékével.
Na szóval, Cryptic Grave: a banda nevével ellátott bemutatkozó EP után vetve magamat megtudtam, hogy a 6 tételt tartalmazó kiadvány old school death metalt takar, már ha ez nem lett volna a napnál is világosabb a zenekari logó, név és lemez borító alapján. Minden sablonosság és kiszámíthatóság ellenére megvan az a külcsín, ami egy olyan rajongó bevonzására szükséges, aki az említett stílusban keresgél magának újabb zsíros falatkákat. Ugyan a francia gyökerek szokás szerint megkongatták bennem a vészharangot, de hát zenei rasszizmusom szokás szerint újra csődöt mondott, mivel a banda semmivel sem nyújtott kevesebbet, mint bármely más ország szülötte. Nincs franciás különcködés és sznobizmus, nem ropog csigaház a háttérben sztereotip módon, pusztán a méltán híres-nevezetes párizsi katakombák nyitották meg újfent kapuikat, hogy baljós sötétjükbe zárhassák az arra felé kószáló, magatehetetlen lelkeket. A három főt számláló zenekar összetétele is meglehetősen érdekes, ugyanis Gaby (basszus) és J-B (gitár) ismeretlennek számító figurái mellett a francia underground régi arca csücsül még a kripták lépcsőjén bebocsájtást remélve, méghozzá Lord Beleth’Rim, akit itt csak Richard névvel tüntettek fel. Az énekes-gitáros számtalan bandában tűnt már fel korábban, melyek hol saját projektjei voltak, hol más zenészekkel kiegészülve jöttek létre. Van ezek között speed metal, thrash metal, black metal, dark ambient kiadvány, most eljött az ideje a death metalba is belekóstolni. Richard eddigi legnagyobb sikerét a kritikákat tekintve egyszemélyes black metal korongjával érte el még 2001-ben Vermeth néven Your Ruin… címmel, ami a raw vonal szerelmeseinek okozhat kellemes perceket, sőt, már én is belefutottam korábban mélybúvárkodás közben (még tetszett is).
Félre téve a búvárfelszerelést, induljunk útnak a múmiák, oszló hullák, élőholtak és átkozott lelkek ösvényén, egyenesen abba a nem túl bizalomgerjesztő kapualjba, mely a borítón is látható. Az innen áradó bűzök eljutottak a Great Dane Recordshoz is, akik az egyébként tavaly már magánkiadásban megjelent EP-t megtoldották egy rövid bevezető és lezáró szakasszal, ismét elővették a bandát és jó érzékkel egyengetni kezdték az útjukat. Nem is tettek rossz lóra ezzel a 20 perccel, mivel a nem túl jelentős, de hangulatteremtésben jól teljesítő bevezető után érkező Self-Mummified tökéletesen hozza a thrash metalban gyökerező, mégis a föld alá kívánkozóan rothadt death metalt középtempójával, cammogásával és Richard bugyborékolóan gonosz hangjával. Minden szerzemény (a két toldást leszámítva) 4-5 perc környékén mozog, amit ideálisnak tartok arra, hogy a régi iskola kiteljesedhessen. Nem pusztán fellángolásokat, villám-aprításokat kapunk, hanem szépen építkező, kiteljesedő pusztításokat, amelyek mernek lassabbak és gyorsabbak is lenni egyaránt. Ez az okos mértékletesség tudatosságot és magabiztosságot hirdet az EP minden percében, aminek még a mélyre hangolt, időnként tompábbnak tűnő gitárok sem tesznek rosszat.
Természetesen ezt mind hallottuk már korábban, minden hang ismerősen csenghet a beavatott fülek számára, akik már a 90-es évek elején koponyákat rajzoltak a matek füzetük hátlapjára, de ők az évek múlásával egyre kevesebben lesznek, a műfaj reneszánsza épp ezért kifejezetten üdítőnek hat mostanában, főleg ha utat tör a fiatalabb nemzedékekhez. Szóval nem kiemelkedő, de két lábon álló kiadványának köszönhetően most egy EP-re is szórok pontokat, mert a zsák mélyéről ezúttal nem a norvég szemétszállítók szakszervezeti tagokból álló zenekarának egyetlen szombati napon rögzített szalagját sikerült a felszínre hoznom…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
