Widows
Oh Deer God

(UMC Recordings • 2017)
Győr Sándor
2018. június 1.
0
Pontszám
7
Notthingham nem csak Robin Hood legendája miatt érdemes a figyelemre. Ott alkot 2008 óta az Ad (ének), Kidda (gitár), Ze Big (dob) és Phil (basszusgitár) felállású négyes.
A csapat 2009-ben adta első koncertjét, majd 2010 közepén látták elérkezettnek az időt, hogy egy négy számot tartalmazó EP (Raise The Monolith) képében mutassák meg magukat előbb szerzői kiadásban, majd a Bad News Records gondozásában.
2012-ben hozták ki első teljes hosszúságú lemezanyagukat, a Death Valley Duchess-t, melyen egységesebb stoner/sludge tételek találhatók, amikből véleményem szerint talán néhány fogósabb téma hiányzik.

2015-ben egy szabadon letölthető dallal adták hírül, hogy élnek és virulnak. A bő öt perc játékidejű Blue Tina egy fuzzos, a hazai Burning Full Throttle dolgait is idéző dalban mutatkozott R.J. Chisholm basszer. Ez a nóta már előrevetíti azt, amit a 2017-es lemezükre sikerült összehozniuk.


A tavaly megjelent Oh Deer God-ra tehát sokat fejlődött a banda. Az egy dolog, hogy kicsit szerteágazóbb az alig fél órányi album, de úgy érzem sikerült fogósabb dolgokat is a dalokba csempészniük. Hogy ebben mekkora szerepe van a frissen csatlakozott Phil Emblin basszernak, nem tudni, de már a nyitó címadó dal egy erőteljes csapatot mutat. Nem véletlenül klipesítették ezt a Clutch/Crowbar jellegű dalt.



Kicsit talán túlzás, de ez annyira erős kezdés, hogy mintha ezzel majdnem el is lőtték volna a puskaporukat. Talán érdemesebb lett volna a dalt a lemez közepe felé tenni… de ezt persze talán csak én érzem így.
A punkosan rövid Caffeine and Hatred inkább a sludge/hardcore fanoknak jöhet be.
A Heresy and Venom még a Down és a Pantera dolgait is eszembe juttatja, meg talán nem áll nagyon távol a valóságtól az ukrán, hozzánk szinte hazajáró Stoned Jesus emlegetése sem.
Felkerült a lemezre – igaz rövidített formában a már említett Blue Tina is.

Az album legjosszabb tétele a jammelős, elszállós Ride To The Realm Of Coitus, amiben meg a Kyuss szelleme sejlik fel.
A Baron Greenback Blues-t a címével ellentétben kevésbé érzem bluesosnak, annál inkább a lemezt záró Germanium Buzz-t, aminek jóféle lüktetése van. Olyan jó kis utazós cucc, amit autóvezetéshez kiválóan el tudok képzelni.

Ha még néhány csapatot említenem kéne, akik beugrottak az Oh Deer God kapcsán, akkor a Monster Magnet és természetesen a Black Sabbath neve egyértelmű, de indirekt módon a The Cult is beugrott.

OH DEER GOD by Widows

A bandát a már említett csapatok rajongóin kívül minden stoner, fuzz rockernek ajánlom figyelmébe. A csapat tehát egy változatos anyaggal állt elő, amit ugyan még nem lehet minden tekintetben összemérni a stílus csúcsalkotásaival, illetve az alapművekkel, de az egyértelmű, hogy az alapokat lerakták, s a fejlődés is érezhető. Minden adott hát ahhoz, hogy a vízválasztónak mondott harmadik lemezen nagyot alkossanak.