Wake
Misery Rites

boymester
2018. június 3.
0
Pontszám
8

     Akárhogy nézegettem képeket a kanadai Wake zenekar tagságát illetőleg, mindig úgy éreztem, hogy az orromnál fogva vezetnek. Itt van rögtön ez a bandafotó, ahol a politikai korrektség jegyében megjelenik fekete és fehér (póló), valamint a minőségi vörösbort kortyolgató finoman kivarrt motoros az előtérben, mellette a tipikus fürdőnacis jóbarát, akivel jókat lehet sörözgetni az asszony távollétében. Nevük alapján akár még egy, a 80-as évek végén, 90-es évek elején tevékenykedő csajozós hard rock együttes is lehetne. Egyedül a bal oldalon, sandán leskelődő srác sejtet valamit az elkövetkező zenei élményről, akinek arcára van írva, hogy most pofán leszünk bszva, ha akarjuk, ha nem.

    A Wake ugyanis hazájának szép lassan megbízható, valódi múlttal rendelkező deathgrind, grindcore brigádjává növi ki magát köszönhetően annak, hogy 2009 óta már három minőségi aprítást tudhat a háta mögött, a következő lépcsőfokon pedig ott ül a jelen tárgyalt album, a Misery Rites. Általában a lassú vonaglások szerelmeseként nem gyakran nyúlok a stílus lemezeihez, de a Wake gyakran csendül fel az arra érdemes feladatok végzése közben, mert megfelelő szinten csalogatja elő a szükséges tesztoszteront a rombolást és erőfeszítést igénylő munkavégzéshez. Az olyan tapasztalt zenészek kezében, mint a technikás death körökben is forgolódó Arjun Gill gitáros (Path To Extinction, Premonition, Moosifix), valamint a mélységről sludge zenekarokban rutint szerző Reid Gennutt basszer (Celestial Machine) igazán súlyossá válik a sok esetben bohóckodásnak szánt aprítás, Kyle Ball (Kataplexis) sokszínű haláltusája a mikrofon mögött pedig tovább árnyalja a képet. A Misery ráadásul valamelyest lépéseket tett a klasszikusabb irányvonalat képviselő death metal irányába is, pont ezért hosszabb lett a maga 27 percével, mint két vadállat elődje, a False és a Sowing The Seeds Of A Wortlhless Tomorrow, de küldetését, hogy zenével adózzon a káosz, pusztítás istenségeinek, nem felejtette el.
    Erre kitűnő bizonyíték a lemezt nyitó Exhumation két perces menetelése, kínszenvedése, mely során hamvaiból éled újjá egy elveszett lélek egy rothadó testben, mintegy bevezetve minket a kiadvány poklába. A Misery Rites aztán beletapos a gázpedálba és a tetem felett zümmögő hiperaktív légyként, vigyorgásra álló szívószervével csap le a bőr híján védtelen nedvek tengerére, hogy a könnyed csiklandozás érzete mellett belőlünk lakmározhasson. Nem vesz vissza az arcból az Embers sem, melynek a hátterében húzódó kaotikusnak tűnő gitárok időnként meglehetősen monumentális pusztítás képét képesek elénk tárni. A Rot végén brutális bólogatni valót kapunk, aminek húzóssága a Paradigm Lostban is folytatódik, sőt, időnként már-már beteges doom metal szintre lassul. Utóbbi nem csak a legdurvább tétel tehát, de egyértelműen a kedvencem is a lemezről. Ezen a változatos úton halad tovább az egyébként teljes mértékben egységes színvonalú lemez az Exile segítségével, majd ismételten a féktelen pusztítást helyezi előtérbe a Rumination és a zseniális Bitter Winter tételeken keresztül. A kiadvány végére sikerült még így is egy rendkívül erős szerzeményt tenni, a műfajához mérten szokatlanul hosszú Burial Groundot, ami 7 perces játékideje ellenére nagyon változatos aprítás lett.
    Remek agresszió bomba a Wake új lemeze, csak ajánlani tudom a dühöngeni vágyóknak, főleg azoknak, akik ezt okosan szeretik tenni. Viszonylagos rövidsége pedig sokat segít az emészthetőségben, ami időnként nem árt, mert vastag hangzása miatt meglehetősen nyomasztó is tud lenni.


Depeche Mode Depeche Mode
március 25.