A fura nevű Dubby Dub (a logójukon ráadásul u helyett ü van) egy olasz indie/garázsrock, rock’n’roll banda.
Eddig két nagylemezt tudhattak magukénak, a tavaly megjelent Empty Nation a harmadik soralbumuk.
A csapatot anno a Pulga testvérek alapították, Andrea (igen, a digóknál ez egy férfinév!) énekel, gitározik és néha az ukulelét is megszólaltatja. Testvére, Mauro szintén énekel, illetve olykor harangjátékozik.
Később csatlakozott hozzájuk Enrico Negri (dob, vokál), illetve Flavio Tomei (gitár, vokál).
Ugye feltűnt, hogy senki sem játszik basszusgitáron?!
Ezt a tényt ki is emelik a belső borítón.
Ahhoz képest a kezdő You & I teljesen olyan, mintha bőgővel indítana.
Nos, az van, hogy az egyik gitárt basszuserősítőbe tolták.
Ezáltal kialakult egy olyasmi sound, mint amit Josh Homme már jó régen kikísérletezett, még a Kyuss-os időkben.
Némileg zenei szempontból is rokon a Dubby Dub Homme-ékkal, bár inkább a Queens of the Stone Age-re hajaznak. A laza, hányaveti ének, meg bizonyos megoldások pedig britpoposak. Oasis, Blur, Pulp utánérzések is felütik fejüket az olaszoknál.
Alapvetően egy ártalmatlan, jól hallgatható, könnyen befogadható rockzenét tolnak Dubby-ék.
Az első két nóta, majd az azt követő, enyhén punkos/Green Day-szagú címadó már-már slágeresek.
Az I’ll Will Lose Myself-ben csendül fel a harangjáték (glockenspiel) is.
Lightos, ska lüktetésű dalocska.
Nálunk hasonlókat ír az Intim Torna Illegal…
Még a Therapy? neve is fel-felrémlik az olaszok szerzeményei hallatán.
Úgy féltávig tud úgy, ahogy magával ragadni a produkció, aztán számomra, aki magától ritkán hallgat efféle muzsikákat, kezd unalmassá válni a történet.
A Grow Machines a leghosszabb és egyben leghangulatosabb tétel a lemezen.
A riffjei valóban elmennének Kyuss-nak!
Biztos lesznek, akik fennakadnak a végig hamiskás vokálon, de nekem ezzel nincs bajom, talán így igazán stílushű a brigád! 😀
A Rainbow a Green Day poppunkos attitűdjét idézi.
Biztos nem véletlen a zöldes színekben pompázó borító sem! 😛
A Romance ritmizálása, dobtémája meg Nirvana-rokon…
A Right Now kezdő, lebegős gitártémája mondjuk frankó.
Most jövök rá, hogy Billy Corgan (The Smashing Pumpkins) énekstílusa is visszaköszön a Dubby Dub-nál.
Az utolsó három szám picit azért izgalmasabbra sikeredett!
Nem vagyok a stílus szakértője, de talán nem lövök annyira mellé, ha azt mondom, hogy valószínűleg műfaján belül is átlagosnak számít az olasz zenekar.
Háttérzenének simán elmegy az Empty Nation, a maga 50 perces hosszával.
Az ukulele és a harangjáték, azaz a stílusidegen hangszerek beemelése miatt kapnak tőlem fél pluszpontot, így erős közepesre vizsgáznak nálam.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
