Nincs könnyű helyzetben az a zenész, aki odaadóan rajong egy tiszta vonal iránt és annak hagyományait szeretné tovább ápolni és éltetni. Legjobb esetben ugyan a közönségét megtalálja, de a aztán jönnek a megmondó emberek, hogy ezt már hallottuk, itt egy újabb középszerű banda, aki képtelen újat mutatni… Ez a téma már nagyon sokszor előjött és állandó belső harcokat tud okozni szerintem mindenkinél, aki valamiről értékelést szeretne írni. Azok vannak csak jó helyzetben, akik szűz füllel ugranak neki egy-egy ilyen stíluslemeznek, mert teljesen másként képesek értelmezni azt. Az én hallójáratom már messze van a szűztől, síkosító nélkül járnak ki-be az új és régi lemezek egyaránt, legjobb esetben egy kis aprót hagyva. Persze ezt a tényt mindig igyekszem félretenni, mivel én éppúgy kedvelem a hagyományokat, mint az újító szándékot, egyedül a minőséget próbálom a helyén kezelni. Például itt van ez az osztrák brigád, a sablonos nevű Deathstorm (korábban még gagyibb Damage), akik hazájukban olyan irányzattal próbálkoznak, mely kevésbé népszerű és elterjedt: thrash metallal. Ha követted az évtizedeken át ívelő metal történelmet és túlhevülésig pörgetted a Sodom, Slayer lemezeket, valamint személyes thrash kedvencemet, a 80-as évek végén triplázó Sepulturát (Schiophrenia, Beneath The Remains, Arise hármas számomra a műfaj legjobb lemezei közé tartoznak), akkor örömmel, ám a meglepetés szikrája nélkül fogod tudomásul venni, hogy létezik egy ilyen banda is. Ha azonban fiatalon ér utol a Reaping What Is Left, ami mellesleg már a harmadik kiadványa a brigádnak, akkor elárulom neked, hogy ez sem rossz megoldás az ismerkedéshez!
Marco Stebich énekes ugyanis úgy köpködi a magas lóról a lába elé szégyenében összekuporodó világot, ahogy azt a nagyágyúk sem utasítanák el, pattogó basszusához pedig Ferdinand Reinbacher gitáros hozza az újdonságtól távol álló, mégis roppant feszes és kemény thrash riffeket. Akkor sem megy a szomszédba, ha tipikusan az egekig tekert szólókról, gitárnyúzásról kell gondoskodnia, Manuel Röxeis dobos pedig bőszen segédkezik a jobbnál jobb robbanások lüktetésének megvalósításában. A viszonylag rövid dalok (3-4 perc körül mozognak) és lemez (összesen 33 perc) minden szeletkéje aprólékosan meg van munkálva, hogy minden mozzanatában hűséges legyen a példaképekhez, ráadásul dalírás terén sem kell szégyenkeznie a zenekarnak. Ezúttal tehát a nem túl komolyan vehető zenekarnév és legkevésbé sem bizalomgerjesztő borító alatt egy begyújtott kanóccal a hallgatóra várakozó, őskori thrash rakéta található. Frissnek ható energiákkal esik nekünk, változatos tempókkal és témákkal szórakoztat, mindemellett komoly témaköröket és eseményeket is boncolgat. A dalszövegek ihletői ugyanis elmebetegek, sorozatgyilkosok és egyéb tragédiák. Itt van például a G.R.L. (Genesse River Lust), ami Arthur Shawcross ámokfutásáról szól. A hetvenes években kisfiúk, kislányok megrontásáért ült emberkét a 80-as évek végén szabadlábra engedték, aki ezt 12 nő meggyilkolásával hálálta meg néhány éven belül. Felesleges egyébként bármelyik dalt kiemelni az albumról, mivel a színvonaluk egységes, felépítésük pedig pont annyira változatos, amennyire a stílus megengedi.
Haragos, agresszív thrash orgiával kényezteti tehát az arra érdemeseket a Deathstorm bármiféle innováció (jaj, de szép szó) és meglepetés nélkül, de sokszor leírtam már, hogy itt nem karácsonyi ünnepről, szülinapi zsúrról van szó, hogy meg kelljen lepődnöm, elég, ha a régi kedvencek mellé egy újabb gyöngyszemet tehetek a polcra. A műfaj kedvelőinek igen kellemes hallgatni való lehet a Reaping What Is Left.
Haragos, agresszív thrash orgiával kényezteti tehát az arra érdemeseket a Deathstorm bármiféle innováció (jaj, de szép szó) és meglepetés nélkül, de sokszor leírtam már, hogy itt nem karácsonyi ünnepről, szülinapi zsúrról van szó, hogy meg kelljen lepődnöm, elég, ha a régi kedvencek mellé egy újabb gyöngyszemet tehetek a polcra. A műfaj kedvelőinek igen kellemes hallgatni való lehet a Reaping What Is Left.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
