Ne raboljuk egymás idejét, rövid leszek. Hétköznapi euro-power metal hallható az olasz Windshades első EP-jének mind a 14 percében, méghozzá a jellegtelen, ötlettelen, felesleges fajtából. Az öttagú zenekar élén egy nem kevésbé semmitmondó teljesítményt nyújtó operaénekesnő áll, aki hozza a szokásosat, azaz a hetente tucatjával megjelenő hasonszőrű lemezeken hallható dalos pacsirták szintjét.
Már a 2000-es évek elején divatossá vált műfaj fútószalag-zenéjétől is egy életre megcsömörlöttem, az azóta megjelenő szimfo-power meg operaénekesnős galoppmetal lemezek előtt már csak értetlenül állok. Biztosan hallgatja őket valaki, különben aligha lennének. Mindenesetre nehezen tudnék ennél fantáziahiányosabb műfajról beszámolni (pedig akadnak még…), és ha valaki még ezt is csak középszerűen adja elő, erőtlen hangzással, aránytalanul, ahogyan a Windshades, akkor aztán tényleg időpocsékolás minden rá szánt perc.
A három dalban az unalomig ismételt szokásos power metal témák burjánzanak, azok közül is a gyengébb, eleve elvetélt próbálkozások. Az énekesnő hangja sekélyes, áldallamokkal tele, azaz mesterkélt, közönséges. A címadó eleje valamelyest ígéretesebben kezdődik, azaz volt egy épkézláb ötlete valamelyik gitárosnak, meg is lepődtem rajta, de aztán a dal visszazuhan a korábbi unalomszirupba.
Nincs mit mondani ennél többet erről a szűk negyedóráról. Ha valaki ilyen zenékben lubickol, egy tócsányi pancsolnivaló itt is akad.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
