Martyr Lucifer
Gazing at the Flocks

Győr Sándor
2018. augusztus 28.
0
Pontszám
8
Martyr Lucifer munkásságát (lásd még Hortus Animae) évekkel ezelőtt Nagaarum kolléga ajánlotta figyelmembe. Ha jól emlékszem, ez úgy 6-7 évvel ezelőtt történhetett. Akkor tetszett ugyan, amit az olasz muzsikustól hallottam, de annyira azért nem fogott meg, hogy hosszabb távon is barátok maradjunk.
Ennek ellenére nagy várakozással tekintettem a friss anyag, azaz a jelen írás tárgyát képező lemez elé. Annál is inkább, mivel bennfentes információim voltak a készítői gárdáról. Már nem lövöm le a poént azzal, hogy Naga kollégánk is felkérést kapott, hogy gitározzon a dalokban. Talán még érdeklődésre tarthat számot az a tény is, hogy a Gazing at the Flocks albumon az az Adrian Erlandson dobol, akit többek között a Paradise Lost-ból (a további felsorolást mellőzném) ismerhetünk. 

Jó sokáig készült a lemez, de én nyugodtan kijelentem, hogy megérte.
Már a külcsín is szemet gyönyörködtető. Nekem a 16 oldalas booklettel ellátott digipack CD van meg, ám készült egy különleges, 2 CD-s slipcase verzió is. Ez jewel tokban egy külső karton borítással készült. Szóval aki valami különlegeset szeretne a gyűjteményében tudni, még választhat is. És természetesen digitális változatban is be lehet szerezni a lemezt.


Jól és hangulatosan kezdődik a lemez a Veins of Sand 1. és 2. részével. Az instrumentális elsőt nyugodtan felfoghatjuk akár az album introjának is, ami remekül felvezeti az anyagot mind zeneileg, mind pedig hangulatában. A második rész pedig – amiről kicsit a portugál Moonspell is beugrik itt-ott – egy tempósabb tetel, amiben némi göteborgi hatást is érzek.
A dal enyhén mélabús, de mégis kellemes érzést hagy maga után. Ez véleményem szerint egyértelműen az album egyik slágere is.


A Leda and the Swan Pt. 1-ban erős és jóleső The Mission/The Sisters Of Mercy hangulatok köszönnek vissza, de talán még a Depeche Mode rockosabb korszakának emlegetése sem túlzás. A duett miatt nekem még Kylie Minogue és Nick Cave kettőse is beugrott. Hangulatában számomra megidézi a méltán sikeres közös dalukat, When wild roses grow-t. Az elszállós tételben gépies alapok sem zavaróak, sőt igazából illenek is ide. A dal végi gitártémák jól illeszkednek, annak ellenére, hogy odafigyelve esetlegesnek tűnnek. A dal második része (Pt. 2) már zúzósabb témákból építkezik, bár a gitárnál hasonló – bár kevésbé hangsúlyos – érzésem van.
A Wolf of the Gods-nál meg azt érzem, hogy ilyen lenne, ha Andrew Eldritch-ék (The Sisters Of Mercy) metalt játszanának.

A Somebody Super Like You az eredetileg 1974-ben bemutatott, Brian De Palma rendezte Phantom of the Paradise c. mozi betétdalaként jelent meg, de az itt hallható változat szerintem klasszisokkal jobb lett, jól illeszkedik a koncepcióba is. Ráadásul úgy sikerült a saját képükre formálni a dalt, hogy megmaradt benne az eredeti is. Minden adott tehát ahhoz, hogy egy jó klippel megtámogatva még emlékezetesebb legyen.

A lemez utolsó harmadára maradtak a kifejtősebb dalok, amikben több hangulat is megjelenik. A Benighted & Begotten például jóleső The Gathering emlékeket ébreszt abból az időből, amikor még Anneke állt a csapat élén, de úgy gondolom, hogy az A Deeper Kind Of Slumber-korszakos Tiamat párhuzam sem áll nagyon távol a valóságtól.

Az utolsó előtti Flocks a Benighted & Begotten párjaként is felfogható, amiben az akár még Anathema-nak is jól álló középrész után Paradise Lost-ot, de még inkább Moonspell-t idéző témákat hallhatunk. Az meg különösen tetszik, ahogy Martyr dallamai alatt alig hallhatóan ugyan, de szól a sejtelmes női vokál.

Szintén az anyag egyik csúcspontjának érzem a Spiderqueen-t, ami egy visszafogott tétel, amiben Martyr – valljuk be – kicsit egydimenzós hangját remekül egészíti ki a látványért is felelős Leit dallamaival, ami a 2000-es évek gótikus metal bandák énekesnőit is képes megidézni. Ezt hallgatva simán el tudom képzelni, ahogy mondjuk az ecsegfalvi Nightbreed színpadán az alföldi sík naplementéjében vagy akár a nyári csillagos ég alatt hallgatom…

Gazing at the Flocks by Martyr Lucifer

Összességében nem nagyon tudnék belekötni a lemezbe még ha akarnék se. Azt a tényt, hogy viszonylag sok – az említett bandákat idéző – téma hallható a lemezen jelen esetben nem érzem akkora súlyúnak, hogy emiatt bármilyen negatív jelzőt kellene használni és szubjektív is, kinek milyen emlékek, hasonlóságok ugranak be. Talán Martyr éneke az, ami még elbírna némi változatosságot. Illetve – de ez szintén az én meglátásom -, hogy a fogós refréneket és az emlékezetes énekdallamokat hiányolom a dalokból.
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.