Alms
Act One

boymester
2018. szeptember 8.
0
Pontszám
6.5
    Túltermelés ide, vagy oda, továbbra is gombamód szaporodnak a női énekes, okkultista heavy/doom zenekarok, akik a hetvenes évek pszichedelikus áramlatába is bele-bele mártják szorgos kis mancsukat. Alapvetően nem tudott még túljutni a műfaj elitje nálam a kellemes, de köszönöm, egyszer elég szinten, de a Shadow Kingdom jóvoltából belekóstolhatok a következő hullámba az amerikai Alms zenekaron keresztül. A banda 2016 és 2017 között még The Offering néven működött, a névváltás után pedig azonnal nekiugrott az idén közönség elé került Act One című nagylemezzel. Egy kis kutakodás eredményeképp azért egészen bíztató dolgok is előkerültek a csapatról, például, hogy korábban jóval keményebben képzelték el a végzet hangjegyeinek előadását Oak című zenekarukkal, ahonnan az Alms nagy része származik (Derrick Hans dobos, Danny McDonald gitáros és Bob Sweeney énekes, gitáros).
 

    Bob énekteljesítményét kiegészítőnek került a csapatba Jess Kamen, aki tehát nem egymaga felelős az énekért hölgyként, a dalok többségében a kettős egyszerre munkálkodik, valamint Andrew Harris kezébe adták a basszusgitárt, aki Warhawk nevű thrash formációban húzott le diszkográfiájukat megtekintve teljesen felesleges éveket. Egy doom metal rajongónak az is hajlamos megcsillantani a szemét, ha egy zenekar kapcsán székhelyként Maryland államot láthatja egy adatlapon, maguk a tagok pedig olyan bandákra hivatkoznak legfőbb hatásként, mint a Pagan Altar és a The Obsessed. Az egykori Oak drone/doom vonala azonban nem szűrődött át a jelenleg tárgyalt csapatba egy furcsa, de legalább érdekes fúzió erejéig sem, így csak az maradt, hogy rendesen előásták a vintage rock, hard rock gyűjteményüket, hogy inspirációt szerezzenek maguknak.
    A segítségükkel össze is jött hat teljesen korrekt, de szinte konzervdobozba tölthető és polcra tehető heavy psych/doom termék, amire az erre még mindig éhező hallgatóság teljes magabiztossággal tudja rátenni a mancsát, míg a kiugróbb teljesítményre vágyók várhatnak tovább egy meg nem jelent csodára.
    A vokál tehát egészen jól működik, bár szűkös keretek közt mozog, Jess inkább a billentyűk mögött kap nagyobb szerepet, ami nem egy elhibázott elképzelés. Nagyon hangulatosan szólaltatja meg a dalok alatt szinte végig elterülő klasszikus hammond hangzást és a keverésnek köszönhetően nem tompít, hanem hozzáad a keménységhez. Ezt mind megtapasztalhatjuk a lemezt nyitó, egyébként leghosszabb dalban, ami Dead Water címre hallgat. Az egyszerű, de hatásos riffre felfűzött dal végén kapunk egy vérszegényebb elszállást és szólót is, de itt kiürült a kelléktár. A rövidebb The Toll valamivel pörgősebb, lendületesebb tétel, de csak doom mércével. Egész jó dal, azonban velem pórul járt, mert pillanatok alatt beugrott egy hasonló riff, aminek következtében inkább a norvég Obrero Mortui Vivos Docent lemezét hallgattam végig újfent…

http://www.youtube.com/watch?v=3SmKKRdKIF4&

 
    Azt kell mondjam, a hard rock azonban nagyon jól áll az Almsnak, mert a For Shame című dal ezen az ösvényen haladva válik a legkellemesebb részévé a teljes albumnak. Igazi kakaót szürcsölő, garbós boszorkányoknak való múltidézés, ami mintha a The Offering tételben folytatódna, ami már meglehetősen unalmassá válik ennek köszönhetően. A rövidebb Deuces Low próbálkozik a pszichedelikus megoldásokkal, de ez kifullad néhány erőteljesebb torzítás keretén belül, végül pedig a Hollowed zárja a produkciót egy tipikus Black Sabbathot idéző meneteléssel.
    Lazításhoz, sörözéshez tudom elképzelni az Alms bemutatkozását, de ahhoz számos más zenekarra kell rommá inni magunkat a folyékony kenyérrel, hogy erre a középszerű anyagra szoruljunk. Hétköznapi boszorkányoknak, klasszikus riffek kedvelőinek ajánlható a végeredmény, de ha kihagyjátok, akkor sem dől össze a világ.
 
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.