Ez egy olyan misztikus, belső hangon megszólaló zenei világ, amelyre kiüríthetjük elménk mindennapi rohanását, feltöltődhetünk a tiszta, éteri hangok hullámzó vibrálásaiban, mint, ahogy azt a The silnet island nyitó tételének légies lebegéseiben is tehetjük. A Wilderness Chant többszólamú, középkori hangulatkép alapokra építkező, amolyan dallamkabátokat egymásra adó gitártémái, és az őt követő Whistle of white winds kompozícióit talán az EP legizgalmasabb darabjainak mondanám. Ez utóbbiban van egyfajta rideg varázs, ami leginkább a melankolikus dallamszönyeg alá finoman belopódzó enyhén kelta ízű misztika, illetve „balalajkaszerű” pengetéseinek köszönhetőek. Az Ainé’s veil egy borongós hangvételű óda, amiben a gitár alapkra helyezett népzenei hatások didergősebb hangjai még színpompázatosabban nyilvánulnak meg, csak úgy, mint az If the long ships could talk… és a Grave on the black hill fátyolszerű ambient takarójába burkol álomszerű világában.
A Stvannyr hat tételes, instrumentális gitár központú bemutatkozó anyagán egy kellemes (agyat, testet kikapcsoló), meseszerű hangulatot kapunk, amiben leginkább audiovizuálisan jóllakott fantáziánk – kinek mennyire élénk – kavalkádjában lebegve fejthetjük meg a rúnák ősi titkait. Nekem ez, így sikerült. Tegyetek vele egy próbát Ti is… az atmoszféra bőven adott hozzá.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
