Black Oath
Behold The Abyss

boymester
2018. október 7.
0
Pontszám
8.5

    Újabb lépcsőfokához érkezett az olasz Black Oath zenekar, akik immár negyedik nagylemezükkel büszkélkedhetnek. A bíztató demók után 2011-ben, kissé csalódást okozóan debütáló banda szép lassan elkezdett fejlődést produkálni lemezről lemezre, így örömmel fogadtam a lehetőséget, hogy novemberi megjelenése előtt belevethettem magam a Behold The Abyss névvel ellátott új produktumba.
    Ha már folyamatos fejlődés, javulás, akkor érdemes megjegyezni, hogy a banda 2006-os megalakulása óta stabilnak, összeszokottnak tekinthető, mindössze egy dobost fogyasztottak el ténylegesen, valamint egy basszusgitárost, aki csak ideiglenesen vette át a pengetési feladatok terhét a zenekart vezető és alapító énekestől, E.A. Zorath-tól. Érdekesség, hogy a Black Oath tagjai szinte egytől egyig zenéltek már együtt a Necro nevű death metal, illetve a Gosforth nevű black metal zenekarokban a 90-es évek közepéig visszamenőleg és végül mégis ez a hobbi projektnek induló felállás lehet a legsikeresebb mind közül.
    Közel 3 év hallgatás és egy Pagan Altar előtt tisztelgő EP után itt van tehát az egyszerű, nem túl csalogató külsővel megjelenő új korong, amin összesen 6 szerzemény kapott helyet. Irányvonalnak természetesen marad az epikus, tradicionális doom, ahogy korábban a bandától megszokhattuk, továbbra is inkább a svéd minta követésével, semmint hazájuk hagyományait éltetve. Az okkultizmus megjelenik náluk, ahogy az egy olasz doom metal esetében szinte alapfeltételnek minősül, de zenei megoldásaik sokkal közelebb állnak északi elvtársaikéhoz. Ennek legékesebb bizonyítéka a markáns riffel és szólóval nyitó címadó dal, ami olyan minőséggel ugrik nekünk, hogy szinte már várjuk egy Robert Love, esetleg Messiah Marcolin féle vokál megjelenését. Ezzel szemben marad Zorath jóval átlagosabb hangfekvése, de ezúttal megfelelően fogós dallamokkal ellátva, ráadásul a kórusokkal megtámogatott refrént igen könnyen befogadjuk. Nem egyszerű, 8 perc feletti bevezetője ez a produkciónak, de tempóváltásai, heavy metalos gyökerei éppolyan hallgatóbaráttá teszik, mint az emlegetett svéd mesterek monumentálisabb dalait. Az erős kezdést ráadásul egy olyan dal követi, mint a Chants Of Aradia, amely egyértelműen a Below, Candlemass féle slágergyárt tartja példaképének. Zorath visszafogott, érzelmes énekének nagyszerű kontrasztot nyújtanak a keményebb gitárok, a dalok akusztikus részeinek pedig a pattogósabb, gyorsabb részek.


    A boszorkányok őse, Lilith is kimeríthetetlen témának tűnik az olaszok számára, így ismét egy dalcímben olvashatjuk a nevét. A Lilith Black Moon több menetelést és gyors részt tartalmaz hossza ellenére és egy igazán erős heavy/doom tétellé alakul. Az Once Death Sang a banda lírai oldalát hivatott megmutatni, szomorkás balladaként szórakoztat minket egy női vendégénekessel együtt. A remek dalszerkezettel megáldott, újfent változatos Profane Saviourt is meghallgattam már párszor, számomra a lemez csúcspontja lett, amely a Black Sabbath féle riffeléstől jut el egy melodikus, érzelemgazdag refrénig, remek szólók és megoldások közepette. A Behold The Abysst végezetül az Everlasting Darkness zárja ismételten balladai hangulatban, csellóval megfűszerezve. Ez az érzelgős oldala eddig nem kapott ekkora hangsúlyt a zenekarnak, de mindenképp érdekes irány, mivel ezeket a modernebb, atmoszférikusabb részeket nagyszerűen ötvözik az őskorból származó riffekkel, így teljes mértékben élvezetesek maradtak.
    Stabil, megbízható beszállítója lett a Black Oath a minőségi, de egyelőre nem túl kiemelkedő doom metalnak, ráadásul most valamivel megint másabb arcukat mutatják, mint eddigi lemezeiken. Ha kedveltétek a lemezeiket, ezúttal sem fognak csalódást okozni, sőt, minden eddiginél kifinomultabb, összetettebb zenével ajándékoznak meg minden rajongót.