Pale Divine
Pale Divine

    Tipikusan amerikai felfogásban játssza a klasszikus doom metalt a Missouri állambeli Pale Divine, akik a „majdnem híres, de mégsem” zenekarok leginkább megtestesült mintapéldánya. Hozzávetőleges számításaim szerint laza 1500 kilométerre a hírhedt marylandi vonaltól próbálkoznak annak tökéletes megvalósításával, többé-kevésbé sikeres módon. Az 1995-ben indult csapat túlzottan terméketlennek sem tekinthető, hiszen most adják majd ki ötödik nagylemezüket 2001-es debütálásuktól számítva. A mai napig is első produktumuk alapján emlékszem rájuk a legszívesebben, ugyanis a Thunder Perfect Mind simán oda helyezhető bármelyik Iron Man, Pentagram, The Obsessed kiadvány mellé. Ennél jobban talán csak bemutatkozó demójuk dalai sikerültek jobban, aminek többségét érthetetlen módon nem használták fel soha többé, pedig egyértelműen költségkímélő hangzása ellenére az albumnyi ritkaságon rengeteg jó ötlet lapul és rothad el a világtól elzárva.         De mindegy is, mivel a zenekar nevével megegyező című, 6 éve készülő új lemez már hónapokkal ezelőtt előre vetítette számomra, hogy a Thunder Perfect Mind lesz az irányvonal, mivel a banda legrégebbi logóját helyezték el a szintén klasszikusra emlékeztető borítóján. A Pale Divine számára nem nehéz a múltba való visszatérés, mivel igazán sosem távolodott el tőle azt leszámítva, hogy talán több stoner hatás került utolsó két kiadványukba, de még akkor sem lehetett őket egyértelműen elszakítani a Black Sabbath által kitaposott ösvénytől. Ráadásul az egyedül csak a basszusgitárosokat fogyasztó tagság épp olyan masszívnak tekinthető, mint zenei koncepciójuk. Greg Diener énekes-gitáros (Beelzefuzz) és Darin McCloskey dobos (Beelzefuzz, Sinister Realm, Falcon) elképzelései állandósultak a végeredménnyel kapcsolatban, ennek kivitelezéséhez 2012 óta Ron McGinnis basszert (War Injun, The Oracle, Comatose, Admiral Browning) alkalmazzák.

    Milyen is a doom a trió szerint? Egyértelműen nem a búslakodásra hajlamos európai fajta, hanem a szikár és férfias, rengeteg instrumentális résszel, feelinges gitárszólókkal megtámogatott tengeren túli verzió, ami időnként visszanyúlik a koszos hard rockig, vagy a bluesig. Ennek az elképzelésnek a zenei megvalósítását hallhatjuk a lemezt nyitó, egyértelműen irányt mutató Spinning Wheel című doom metal slágerben, amely korai meghallgathatósága után már igencsak vártam a teljes anyag megjelenését. Szerencsére a kiadó keblére ölelt egy meglehetősen korai hozzáféréssel, de a nagy várakozás és feltételezhetően túl magasra emelt mérce miatt nehezen férkőzött közel hozzám a végeredmény. A nagyszerű indítás után ugyanis a banda nemcsak zenéje mivoltában tartja a színvonalat, de tovább fogja ezzel a kiadvánnyal táplálni a már említett „majdnem híres” mivoltát. Ez annak köszönhető, hogy a lemezen sorra követik egymást a nagyszerű, majd a középszerűbb, felejthetőbb dalok, amiket rossznak nem lehet titulálni, pusztán átlagosnak. Ilyen a Bleeding Soul, aminek minden próbálkozása ellenére egyetlen hangját sem tudnám már felidézni, vagy a Chemical Decline, aminek második fele nagyon ütős, de az első percei ismét csak felejthetők. A bő lére eresztett So Low büntet a lüktetésével, zseniális szerzemény, a Curse The Shadows esetében pedig megint csak a hangulatos gitárszólók tudnak tovább lendíteni. Érdemes hozzátenni a dolgokhoz, hogy a Pale Divine esetében a kezdetektől fogva jól működik a zenei részleg, a riffek, a szólók maradéktalanul tudják kényeztetni a fület a legjellegtelenebb énektámák mellett is. Szerencsére a Shades Of Blue esetében mind a vokális rész, mind a zene tökéletesen rendben van, aminek következménye egy újabb remek tétel. Mikor már kezdtem azt hinni, hogy ezen a lemezen a hosszú, blues alapú dalok fognak csak működni, a rövidebbek képtelenek túlnőni a középszerű heavy/doom sablonokon, akkor jött a lemez vége felé a Silver Tongues, ami alig 4 perces, de olyan feelinget áraszt magából, amit csak a legjobbaktól kaphatunk. A kiadványt záró Ship Of Fools segített eldönteni, hogy akkor most milyen is ez a lemez azzal, hogy pozitív irányba billentette a mérleget.

    Többet, jobbat vártam a Pale Divine zenekartól, de ezt csak maguknak köszönhetik, mivel remek zenészek, akik valószínűleg mindig kitartanak majd az általuk favorizált stílus mellett. A régi lemezekre emlékezve túl magasra tornásztam fel az elvárásaimat, amit most egy érezhetően nagyszerű visszatéréssel sem tudtak maradéktalanul megugrani, de ettől még nem érdemes lepontoznom őket, mert azért nem egy 20 évesekből álló csapatról van szó. 46 percével ez lett az eddigi legrövidebb albumuk, amin először nincs 10 perc feletti dal annak ellenére, hogy érezhetően a hosszabb tételekben tudnak igazán kibontakozni. Biztonsági játék tehát ez, ami az elmúlt évtizedek minden tapasztalatát magába sűríti, viszonylag kellemes módon. A Pale Divine tehát a csapat diszkográfiájába tökéletesen passzoló, erős album, pont annyira hullámzó teljesíténnyel, hogy ezúttal se repüljenek az ismertség csarnokába, de együtt élhessenek, koncertezhessenek a legjobbakkal és minden heavy/doom rajongó keblére ölelhesse őket egy, a polcán időnként eltűnő, majd előkerülő albumon keresztül.