Varathron
Patriarchs Of Evil

(Agonia Records • 2018)
boymester
2018. november 15.
0
Pontszám
9.5

Nagyon szép diszkográfiára tekinthet vissza felemelt fejjel a görög Varathron zenekar, aminek azonban egyetlen ős tagja maradt mára a csapatban, Stefan Necroabyssious (gondolom ez nem születési név, ha meg mégis, akkor érdekes szelek fújnak arrafelé). A banda indulási éve pontosan 1988, így bőven volt idő kialakítani saját megszólalást és arculatot attól függetlenül, hogy messze nem a tömegtermelésről híresek. Az évtizedek alatt eddig öt nagylemezt készítettek, amihez most hatodikként, a projekt harmincadik évfordulójára érkezett meg az újabb szentségtörést hírdetó ópusz, a Patriarchs Of Evil. Ideje is volt már egy új anyagnak, arra viszont, hogy ennyire tetszeni fog, magam sem számítottam. A legutóbbi, Untrodden Corridors Of Hades anyag messze nem győzött meg minden profizmusa ellenére sem, mert érezhetően színpadiasra sikerült, valamint a korábbi anyagokhoz mérten is igencsak egysíkúra. A Patriarchs Of Evil viszont visszanyúl a Varathron név gyökeréig, összeszed minden esszenciát, örökséget és teljesen méltó módon a pokol tüzével gyújtja meg a születésnapi torta gyertyáit. Nagyon tiszta, minden finomságnak teret adó, mégis élő hangzással utazunk vissza a death/thrash gyökerekig, dallamos heavy metal témákkal nyakon öntve úgy, hogy a végeredmény kétség kívül erőteljes black metal anyag marad. Necroabyssious éneke a megszokott, sok gonoszsággal, morgással és átéléssel operál. A lemez főszereplője számomra mégsem a metal ősember, hanem a Sotiris (2005-ben csatlakozott) és AchilleasC. (2004-ben vált a csapat tagjává, de kezdetben basszusgitáron játszott) által alkotott gitáros tengely, akik ezúttal megfelelő arányban küldik ránk a pokol orgiáinak aláfestő riffjeit, valamint az epikusnak is titulálható melódiákat és gitárszólókat. Nem mehetünk el szó nélkül a ritmusszekció mellett sem, mivel Stratos Kountouras basszer rengeteg lehetőséget kap a kalandozásra tökéletesen hallható hangszerén, Haris (ő egyébként Sotiris testvére) pedig megállja a helyét a lassú, doomos cammogásoknál és a gyilkos blastbeatek alatt is a dobok mögött. A banda logóját talán nem kell bemutatnom, mivel a kezdetek óta használják ezt a gyönyörű tüskefonatot, mely egyébként még a kezdetek death korszakában született, viszont Juanjo Castellano szép borítójára volt szükség, hogy megfelelő vizuális kiegészítést nyújtson a zene mellé. Juanjo igazán rutinos művésznek számít, akinek munkájával számtalan zenekar büszkélkedhet egy-egy lemezén, többek között például a Mass Burial, Paganizer, Belial, Carnation és Sorcery.

A háromnegyed órás anyagon ezúttal 8 dal kapott helyet, melyek közt találunk néhány rövidebb tételt, de a többség 6 perc környékén mozog. A dalok nagy előnye az előző lemez produktumaival szemben az, hogy mind-mind kerek egészként mozognak, egyáltalán nem tűnik erőltetettnek, sokkal inkább méltóságteljesnek a vokál, amit a szerte ágazó, gyakran változó és izgalmas zenei aláfestés úgy egészít ki, hogy kis mértékben se essen nehezünkre hallgatni. Azt hiszem mondhatom tehát a végeredményre, hogy igazán „hallgattatja” magát. Az egész kiadvány egy gonosz kis démon, ami alattomos módon, dallam-indákon keresztül mászik be az agyunkba. Hogy ott is maradjon, arról a dalokon belüli csúcspontok gondoskodnak. A nyitó Tenebrous például rögtön nekünk támad egy népies, igazán görögös gitártémával, hogy furcsa, kissé skizofrén lüktetésébe kapaszkodva kezdjük meg az ismerkedést ezzel a roppant változatos anyaggal. Nem kell sokat várnunk aztán az agresszióra sem, mely nemes egyszerűséggel, kissé death metalra hajazva viszi tovább a dalt, mely egyfolytában alakul, ível felfelé egy kíméletlen befejezés irányába. Az Into The Absurd a legrövidebb szerzemény, amitől igazán bánatosnak érzem magam, mert akkora thrash/black keveréket tolnak le benne, amilyet már nagyon rég hallottam. A pörgős dal a refrénjével együtt azonnali koncertlátogatást és együtt üvöltést kíván magának, igazi sláger a maga műfajában, ami simán leveri a 6-8 percen át maszatoló, hősieskedő, szomorkodó modern és atmoszférikus vonalak jelentős részét.

A zúzás után okosan vesznek vissza az arcból, türelmesen és fokozatosan vezetik fel a Luciferian Mystical Awakening című dalt, mely egy klasszikusan gonosz menetelés azzal a tipikus görög ízzel, amit a zenekar, valamint a Rotting Christ, Lucifer’s Child és a valamikori Necromantia ismerői már régóta be tudnak azonosítani. Megjelenik a szintetizátornak az a fajta használata, amit imádok a black metal berkein belül: megszületik a misztikum és az a földön túli érzés, ahogy a futamok magas hangjai követik a gitártémát. Persze nagyon finoman, érzéssel adagolva.

A következő slágert Saturnian Sect címmel kell keresnünk a dalok listájában, ami sodró lendülettel és egy teljesen a dalba simuló, brutálisan jó, doomos riffel kényezteti az arra érdemes hallgatóságot. A dalszerzést kell dicsérnem a Remnants Of The Dark Testament esetében, ami egy lassú, de mágiával és sötétséggel gazdagon átitatott tétel, azonnal ható megoldásokkal, az egységes színvonalhoz pedig a Hellwitch (Witches Gathering) is csatlakozik utána már-már hard rockos megoldásaival és témáival. A finomabb tételeket újfent aprítás és megbecstelenítés váltja, amire tökéletes megoldást jelent az Orgasmic Nightmares Of The Arch Desecrator című tétel, melynek esetében a nyers black metalon kívül más nem nagyon juthat eszünkbe. Egy nagyszerű lemezhez végezetül nagyszerű lezárás illik: ezt a célt szolgálja a Varathron kezdetéig visszanyúló, doomos Ouroboros Dweller (The Dweller Of Barathrum), mely egyenesen a kedvenc dalommá nőtte ki magát.

Érdekes nézni egyébként a bandcamp oldalon írt hozzászólásokat, melyeknél mindenki megjelöli a személyes kedvencét, ugyanis szinte mindenki más dalt jelöl. Nem is lehet egyszerűen választani, mert a Varathron újbóli visszatérése az év egyik legjobb metal lemezét takarja. Nem érzek céltalan, felesleges megoldásokat, csak átgondolt, hangulatos megoldásokat, melyek ezúttal inkább a sötét jelzőt vonzzák be maguknak az erőltetett gonoszkodás helyett. A korszakalkotó, újító megoldásokra vágyóknak sem igazán ajánlom a lemezt, mert itt sablonhalmozás és egy életmű összefoglalása zajlik, az azonban tökéletes kivitelben.

Depeche Mode Depeche Mode
március 25.