Wall Of Sleep
The Road Through The Never

(Nail Records • 2018)
Armand
2018. november 16.
0
Pontszám
9
Azt hiszem, sokunk nevében mondhatom, hogy nagy izgalommal vártuk a Wall Of Sleep hatodik nagylemezét. Hisz Cselényi Csaba korábbi énekesük kiszállása után mindenkit meglepett a közel másfél éve felröppent hír, hogy a csapat új frontembere a Fonogram és eMeRTon-díjas énekes, Bátky ‘BZ’ Zoltán (At Night I Fly, Stonehenge, Wendigo, After Crying, stb.) lesz, aki eddig nem épp a doom vonalon domborította tehetségét. Bár az igazság az, hogy hogy nem is mindig az adott rétegből való választás a legjobb, ami itt most nagyon is helytálló tényen bizonyult. Mint az is, hogy a WOS eddigi fennállása alatt (most némi túlzással élve), amolyan „zenei ribancként” szinte falta az énekeseket, melynek előnyeit leginkább abban kamatoztatták, hogy ennek hatására zenéjükben mindig képesek voltak megújulni, valami újat hozni, alkotni. De vegyük csak sorra. A csapat korai Holdampf érája (2001–2009) még a tradicionális dallam doom alapjaira épített zenéjüket hozta. Ezután Cselényi Csabával (2009–2016) készített két lemezük korábbi doomos vonalai alá már bekúsznak heavy metalos, hard rockosabb témák, amiket most BZ által a csapatba hozott klasszikus metal, pszichedelikus hard rock és a progresszív rock komplex elegye frissít fel. A BZ-vel való közös munka első kecsegtető eredménye volt a tavaly tavasszal nyilvánosságra hozott korábbi Burst Into Flames daluk újrajátszott verziója, amely egyben jó iránymutatója is lett a készülő új lemezüknek, ami The Road Through The Never címmel úgy három hete jelent meg a Nail Records gondozásában.
 

Nos, ennek fényében bizakodva vártam az albumot, ami jókora kapatos riffek nyit Seven Point Five daluknak képében. BZ a tőle elvártan hozza az ő magasabb hangfekvésű, tisztán és jól kiénekelt prog/hard rock vonalú dallamait, amik alá feszes, döngölős tempót vernek groove, southern metalba mártott vaskos gitárok. Az ezt követő tradicionális doom himnuszok alapján megíródott Sins Of The Fathers számomra az album abszolút favorit dala. Legalább 100-szor meghallgattam már és sosem tudom megállni, hogy ne indítsam el újra, és újra. Mint ahogy most sem… Hatalmas riff-sziklák, zsigerből jövő vokálok, 100%-osan Wino mester örökségét hordozó esszencia. És azt hiszem ezzel mindent el is mondtam a dalról.

http://www.youtube.com/watch?v=SqeMBXkh7PE&

Az album egyetlen, amolyan modern blues metalos hangulattal felvértezett dala a I Wanna Be The President, ami jelen politikai, társadalmi szféránkat állítja középpontban. A dal egy finoman hömpölygő keményebb, mocsaras bluesos rock alapokra van feltolva, amikre BZ sejtelmesen előadott suttogós, szavalós (bennem Danzig-et megidéző) dallami domborodnak fel, némileg átvándorolva a ’70-es évek ízeit hozó címadó daluk, a The Road Through The Never bő Hammod orgonáival megtámogatott doom-hard rock balladájába, melynek végén a Füleki-Kemencei gitárpáros úgy húzzák himnikus riffeiket, hogy azok hallatán még az angyalok is könnyeket ejtenek odafönt az egekben. A szintén a ’70-es évek ízeit megidéző Desert sivatagos psy/stoner, hard rock dallami már elsőre a fülembe másznak és még percek multás is ott duruzsolnak. Hiába jön vészjósló kattogós groove-jaival Mindkiller ezek a dallamok nem mennek ki a fejemből. Pedig ez is egy bika dal, főleg az be-beszúrt hardcore-os csorda vokáljainak, és depressziósra vett atmoszférájának köszönhetően.


A jó adagnyi délies töltéssel rendelkező 10000 Days tökéletes erőt, karcosságot és egyben levezetést ad az albumnak, ami leginkább a záró, Hammond orgona lebegéssel indító Fear metal balladájában kerekedik ki. Talán ennyire kifinomult, lelket megérintő témája még sosem volt a WOS-nak. Ebben a dalban ott van minden, ami egy igazi epic doom, vagy hard rock (ezt még magam sem tudtam eldönteni) balladában kell. De nem csak a zenének, a BZ által beletett dallamok spirituális kisugárzása is lelket megérintő, magával ragadó. Mint mikor úgy érzed a testedből lépnél ki. Köszönöm srácok! Az év hazai albuma számomra megszületett, itt van!


A Road Through The Never nem csak egy új fejet a Wall Of Sleep életében, ha nem egy új nyitás is eddigi zenei világuk szélesebb perspektíváira is. Az bizonyos, hogy a tradicionális doom vonalától jócskán elrúgták magukat, de sokat meg is tartottak belőle. A csapat új zenei arculata, ami leginkább BZ változatos énekdallaminak és az általam amúgy is imádott Hammond orgona által generált delejes hatásnak, és természetesen a zeneszerzői véna merészségének köszönhetően igen csak új szinte emelte őket, amin remélem még sokáig ott is maradnak. Mint ahogy azt is remélem, hogy nem megint 4 évet kell várni a következő lemezükre.
 
Depeche Mode Depeche Mode
március 25.