HellLight
As We Slowly Fade

boymester
2018. november 25.
0
Pontszám
8


   A brazil HellLight lemezeivel már számtalanszor összehozott a sors, közös búslakodásaink alkalmával pedig két kritikát is kihantoltunk lelkem mélyéről. Így született írás a nem túl ötletes címmel megáldott Funeral Doom (2008) és No God Above, No Devil Below (2013) kiadványokról, de meghallgatás nélkül nem tudtam elmenni a monumentális terjedelmű ...And Then, The Light Of Consciusness Became Hell… (2010) és a már-már giccses pátosszal átitatott, de kellemes utolsó lemez, a Journey Through Endless Storms (2015) mellett sem. Aki esetleg szintén követi a csapatot, az tudja, hogy számukra az idő, mint mértékegység egyáltalán nem létezik, erre nagyszerű példa a zenekar fennállásának huszadik évét ünneplő, 2016-ban megjelentetett válogatásuk, melyen több, mint két órányi depresszív, ugyanakkor vegytiszta funeral doom metalt kapott az, akinek ehhez megadatott a megfelelő vevőegysége. A név eredete tehát 96-ig nyúlik vissza, de a HellLight valójában nem egy állandó csapathoz, sokkal inkább egy személyhez köthető, az egyetlen állandó taghoz, Fabio De Paulához. Ő az állandó dalszerző és énekes, szükség szerint pedig hol gitárt ragad, hol a billentyűk mögé ül. Az újabb változások, tagcserék miatt most mindhárom fronton tevékenykedett az album létrejöttekor, társai Alexandre Vida basszer, Renan Bianchi dobos voltak. Ez a társaság rögzítette a friss As We Slowly Fade anyagot, melynek nemcsak a címe az eddigi legrövidebb, hanem a játékideje is, mivel a szertartás ezúttal éppen csak négy perccel ugrótt túl az egy órán…
    Szimpatikus nekem a HellLight munkássága, de annak, hogy az ég világon senki sem sorolja múltjuk ellenére a legkiemelkedőbb funeral doom hordák társaságába, azt hiszem most már megváltoztathatatlan okai vannak. A pályájuk csúcsát könnyen lehet, hogy a No God Above… jelentette, mert azóta nem igazán tudják megmozgatni az átlag hallgatóság ingerküszöbét végtelenbe nyúló dalaikkal. A középszerűség oka tehát a következő: a játékidőt olyan funeral/death egyveleg tölti ki elejétől a végéig hét dal segítségével, melyek egyesével mind rendkívül hangulatosak és színvonalasak, de összességében semmivel nem mutatnak túl azon az elképzelésen, melyet leginkább úgy jellemeznék, hogy totális sablongyűjtemény. A műfaj feltétlen hívei, fanatikusai teljesen jól ellesznek a végeredménnyel, de ha vissza szeretnék idézni egy kiugró momentumot, akkor bizony tanácsatalanul vakargatom a fejemet az anyaggal kapcsolatban. Itt van nekünk mindjárt egy akusztikus Intro majd három percen keresztül, ami oké, kellemes és andalgó kis szösszenet, de olyan mértékben felesleges, ha azt nézzük, hogy az utána következő címadó gyakorlatilag hasonlóan vezeti fel magát játékidejének harmadában, mint süketnek a retró zenegép. A dalból egyébként elég korrekt sláger kerekedik a már jól ismert minőségi, mély és öblös, de könnyedén érthető hörgéssel, valamint a drámai, de messze nem túl érdekes tiszta vokállal. Egy hangulatos gitárszólóra is futja a szerzemény végén, nem kevésbé világvége hangulatban, mint ahogy az egész album átgázol rajtunk.
 

    A viszonylag gyorsnak tekinthető (már-már inkább death/doom, mint funeral doom tempó) nyitás után a While The Moon Darkness aztán jócskán behúzza a kéziféket és a vontatott, sötét gitárbúgás mellett pusztán a temetői hangulatot árasztó, kórust imitáló billentyűk és egy nagyon rövid szóló nyújt kapaszkodót a gyakorlatilag tankönyvbe illő rituálé alatt. Biztosra vehető ez a tendencia a The Ghost esetében is, melynek az alap témáját a jó öreg templomi orgona alig érzékelhetően változó hangjai szolgáltatják a kimért tempóban csatlakozó gitár mellett. A valamivel melodikusabb felfogás és változatosabb, érzelemdúsabb hörgés, a rendkívül hangulatosra sikerült akusztikus betét tudja kiemelni kissé a masszából ezt a szerzeményt, de szerintem mire a többség elér idáig, már minden rezdülését ismeri a zenekarnak. A kedvencem végül a Bridge Between Life And Death lett, de ez sem világmegváltó ötleteivel tudott közelebb kerülni, csupán az időnként nagyon hangulatosan használt billentyűk és a kompromisszummentes funeral doom feeling tudott győzedelmeskedni a többi dal felett. A lemez végére került egy, a címadóhoz közelebb álló, slágeresebb szerzemény, a The Land Of Broken Dreams, mely szintén nem sikerült rosszul, majd a csapat jó szokásához híven egy pszichedelikusabb tétellel fejezi be menetelését az Ocean című dallal. Érdekessége, hogy rengeteg ismétlődő elemből áll, valamint csak tiszta éneket tartalmaz, ami nem kevés pátoszt képes megjeleníteni, újfent közebb sodorva a csapatot a giccshez…
    Hamisítatlan HellLight hangulat hatása alá kerülhet hatodszorra is az, aki még kíváncsi a csapatra és éppolyan elkötelezetten ragaszkodik a műfajhoz, mint Fabio De Paula. Sajnos lassan, de biztosan fejlődő életútjuk igencsak beállt a sablonosnál nem több, de minőséget képviselő egyendalok, albumok gyártására, meghallgatását azoknak tudom ajánlani, akiket ez cseppet sem zavar.
 
Depeche Mode Depeche Mode
március 25.